*Megérkezett.
Hosszú utat tett meg az oly sokat emlegetett s nem ritkán magasztalt Artheniorig, s most hogy itt van, áldoz pár szívdobbanást a látvány nyújtotta megnyugvásnak. Hangtalan és észrevétlen egy külső szemlélő számára, csupán a jelenés érzi lusta hullámzását, ahogy pillantása álmosan vág utat a tágas és viszonylag csöndes főterén.
Az őrök olybá tetszik, mintha maguk is az épületek részét képeznék, vagy az aprólékosan s nem kevésbé tetszetősen faragott padokét... a város szunnyadni, pihenni térő alakját, amit lassan elcsitít az éjszaka, puha palástját terítve élő s élettelenre.
Puha léptekkel indul meg, csupán a hűvös levegő könnyed simítása borzolja szabadon hagyott bőrét, ahová nem ér el a testét ölelő, itt-ott merészen szabott, ám az évszaknak hála belül bélelt ruhája s a fölé kanyarított, szintén vastagabb köpeny.
Tekintete megpihen a tér közepén álló szökőkúton, s nem ereszti, míg el nem éri.
A halk csobogás már-már dorombolva köszönti. A mágia finoman ott rezdül cseppjei nyomán, melyek egymást kergetve, gyémánragyogással egymásba ölelkezve olvadnak újra és újra a körforgásba, nem engedve a fagyos hideg érintésének.
Ujjbegyei puhán zongoráznak végig a márványperemen, s tetszetős, halkan csilingelő nevetéssel válnak el a hideg anyagtól, ahogy az ezüst-karmok halkan koccannak felszínén.
Árnyalatnyi mosoly suhan át a telt-fakó ajkakon, hogy egy szívdobbanással később finoman elválva egymástól, óvatos párapamacsot terelgessenek az éjszakába.
Álmatag pillantása ráérősen siklik végig a kihaltnak tűnő téren, újból, más szegmenseit szemlélve s egy pillanattal talán tovább időzve a márványoszlopon, mely időtlen mementóként világlik a derengő fények által aligha zavart sötétben, hisz a belőle áradó, különös, fehér izzás szinte bántóan felsőbbrendű egyszersmind nyugtalanítóan hívogató.
Vajon miről mesélne, ha megérintené? Elsuttogná történetét, azt, amely nem csupán a szemnek érthető? Mely úgy olvad a lényébe, akár egy szívdobogtató álom, beleringatózik a tudatába, az alá... egészen az emlékeibe.
A közeli fogadóból kiszűrődő, távoli morajt kiabálás és néhány csattanás fodrozza, a sötét pillák pedig lusta rebbenéssel engedik el a cirádás oszlopot s vele mindazt a delejt, ami maga sem tudja, mióta kárhoztatja ráérős szemlélésre.
~Hamarosan...~
Ideje tovább indulnia.*