//Egy új vidék//
* Szóhoz sem jut. A forgatagban azt sem tudja eldönteni, hogy merre nézzen, így csak kapkodja a fejét jobbra-balra. Azon ritka esetek egyike ez, amikor felülről szemlélheti a tömeget, ezért az élmény még inkább maradandó. A kocsi lassan halad, mert bár a tömeg nem olyan hatalmas, mint amilyennek a tündér képzeli, de a főtér jellegéből adódóan mindenféle szerzetek mennek mindenfelé, azzal foglalkozva legutoljára, hogy a szekeret és az azt húzó lovakat előreengedjék. *
– Milyen színes hely! * Jegyzi meg halkan, nem törődve azzal, hogy a tömeg elnyeli hangját. Sőt, inkább még örül is neki, hogy nem kell magyarázkodnia. ~ Lihanechben is megfordulnak érdekes szerzetek, de nem ilyen gyakran és nem is ilyen sokan. ~ Amott lát egy rakás szakállas törpét, miként épp egy vastag faajtón jönnek (esnek, gurulnak, támolyognak) ki, emitt a tér közepén egy három méter magas fickó álldogál, látszólag mélyen a gondolataiba mélyedve. Egy kicsivel hosszabb ideig mustrálja egyik fajtársát, akinek vele ellentétben gyönyörű szárnyai nőttek. Nem jellemző rá az irigykedés, most mégis elfogja egy pár pillanat erejéig. ~ Ha nekem ilyen szárnyaim lennének, már egy csomóan próbálták volna megkérni a kezemet! De hát mi jutott nekem… ~ Unottan figyeli a másik tündért, ahogy egy nagyobb szerzettel diskurál, majd miután meggyőződött róla, hogy a kocsis nem rá figyel, kinyújtja nyelvét a másikra és gyorsan vissza is fordul az ellenkező irányba. Végül az zökkenti ki becstelen gondolataiból, hogy egy istálló-szerű kőépületből egy fényes páncélú ember léptet ki fehér lován. Ha tündérünk nem hallott volna róla, hogy mi történt Artheniorban néhány évvel ezelőtt, azt hihetné, hogy az illető valamiféle herceg, báró vagy legalábbis nemes. Ámulva csodálja a daliás lovagot és persze szépen fésült hátasát.
~ Máris megérte eljönni otthonról. Lihanechben nincsenek ilyen szépen öltözött lovagok… ~ Nagy sajnálatára nincs ideje tovább nézelődni, mivel a szekér tovább gurul egyenesen előre, vagyis a lakónegyed irányába. Kedve lenne már most leszállni és jobban szétnézni a téren, de a bátorsága nincs meg hozzá, na meg aztán nem is akarja csak úgy faképnél hagyni jótevőjét, aki idáig elhozta. Ehelyett inkább azon kezd töprengeni, hogy mivel fizethetné meg az idős kereskedőnek jószívűségét. Hogy ne némán ücsörögjenek (feltehetően) utolsó együtt töltött perceikben, feltesz egy kérdést a férfinak. *
– Hol lenne érdemes elkezdeni ismerkednie egy lihanechi tündérnek, aki még sosem járt Artheniorban?