//Esemény - A fekete csődör//
*Etrys igencsak meglepődik, mikor a hatalmas hölgy a segítségére siet, de cseppet se tiltakozik ellene. Bár be nem vallaná, - hiszen a büszkeség mégis csak büszkeség - de nem ostoba, tudja, hogy az óriás bizonyára megmentette legalább néhány törött csonttól.
A ló is hamarabb lecsillapodik, amint ráborul a sötétség, ő pedig közelebb óvakodhat, hogy tenyerét a nyakára simítsa. A fenséges állat izmai azonnal megfeszülnek tenyere alatt, érezhető, hogy a jószág szabadulna, de az óriás ereje helyben tartja. A nő ereje azonban nem minden, szavai is éppoly' kedvesek és csitítóak, mint Etrys szavai.
Miközben a ló nyakát simogatja, a fiatal ember tekintete rosszallóan siklik a tömegre, hiszen zsivajuk cseppet se segít szegény ménnek visszanyerni nyugalmát. De úgy tűnik ez alig zavar valakit, legtöbben csupán a látványosság izgalmáért gyülekeznek most, hogy félniük már látszólag nincs mitől.*
- Köszönöm *mormogja oda az óriásnak, kihasználva az egyik pillanatot, mikor a nő közelebb kerül hozzá. Nem szeret hálálkodni, de most helyénvalónak érzi, hogy kifejezze köszönetét, igaz gyorsan túl is lép a kérdésen, mikor lélekszakadva megjelenik a lovász, újabb káoszt szítva a tömegben.
Etrys dühösen préseli össze ajkait, egyik tenyerét az állat nyakán tartva.
Nem tetszik neki a fiú viselkedése, bár belátja, hogy bizonyára ő is halálra van rémülve. Szavai elárulják, hogy a lovakkal foglalkozik, mégis úgy viselkedik, mintha fogalma se lenne, miként kell bánni egy ilyen csodálatos teremtménnyel. Ahelyett, hogy segítene lecsitítani a paripát, csak még tovább fokozza a lármát maga körül.
~Kétbalkezes idióta!~ *gondolja haragosan.
A rangidős városőr kérdése azonban végre a fiúba fojtja sopánkodását, igaz, arca arról árulkodik, hogy a válasz cseppet se kellemes. Etrys szíve összeszorul az ideges izgalomtól, miközben újabb csitító szavakat suttog a paripa fülébe, ujjaival a durva sörénybe fésülve megnyugtatásul. Közben azonban élénken figyel, egyetlen szóról sem akar lemaradni, s mikor megérkezik a lesújtó válasz, gyomra öklömnyire zsugorodik össze.
A tömeg azonnal zúgni kezd, ordítva mutogatnak feléjük, amit nem visel jól sem az állat, sem Etrys. Gyűlöli a csőcseléket, szemei dühösen villannak körbe, néhány nagyhangú, bár kevésbé elszánt embert talán meghátrálásra is kényszerítenek, de ez édes kevés, főleg mikor parancsnokuk szavára megindul a két katona.
A ló mintha csak érezné az ítélkező szavak súlyát, ismét mozgolódni kezd. Etrys kétségbeesetten igyekszik megoldást találni, olyan szavakat, amik meglágyíthatnák ezeknek a barbároknak a szívét.*
- Várjon, kérem! *szakad fel végül melléből a dühös ellenkezés, mikor az első férfi már-már előtte áll, s tolná félre az útból. Nem tudja, számíthat-e majd az óriásasszony segítségére, de hogy nem fogja ilyen egyszerűen átadni ezeknek a mészárosoknak a félelemtől remegő állatot, abban egészen biztos.*
~Nesze neked otthon!~ *gondolja keserű szájízzel.* ~Vérre szomjas gyilkosok gyülekezete. De talán akad itt egy csepp józan ész ~
- Kérem *fordul a vezetőnek vélt férfi felé, s ha csak erővel nem próbálják odébb lökni, még mindig a ló mellett marad, egyik kezét megnyugtatóan tartva ziháló nyakán.* - Előbb nem kellene talán kivizsgálni ezt az esetet? Az úr halála valóban sajnálatos, de Ön is láthatja, hogy ez a szegény állat halálra rémült. Az ilyesminek általában oka is van, talán a gyors ítélet előtt célravezetőbb lenne ezt az okot megtalálni. Kérem, legalább fontolja meg!
*Szavai nem túl diplomatikusak, de egyenesek, s bízik benne, hogy a józan érvek hatásosak lesznek ott, ahol a tapasztalata cserbenhagyja. Nem akar kioktató lenni, nem emeli fel hangját, s csak reméli, a páncélba bújt urak is megértik ezt, s nem veszik tolakodásnak egy vándor hevességét, amivel védelmébe veszi a paripát, aki önmagáért képtelen szót emelni.*
A hozzászólás írója (Etrys Bronheim) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.11.12 22:38:55