*A tavaszi napsütés glóriájában vonul át a városhatáron a jó kövér szekér, fehér ponyváját alig mozgatja a lágy szellő. Elől két jól megtermett igásló húzza az alkalmatosságot, kicsit hátrébb pedig a kocsis jó kocsishoz híven szép szavakkal biztatja az állatokat a gyorsabb haladásra.
Odabent a levegő meglepően fülledt, mindent beterít a füstölt kolbász és egyéb hústermékek szaga-illata, tudvalévő ugyanis, hogy az egyik artheniori hentesbolt éppen most készül feltölteni készleteit, és a tanyasi parasztok némi arany fejében nem voltak restek eladni a gazdúrnak saját dolgaikból. Na, ő erre a szállítmányra potyázott fel, annak fejében, hogy a kocsist szórakoztatja egy kicsit dalaival. Legalább fél napja vannak úton, az első hat-hét órában előtte az összes vidám nótáját, a maradék időben azzal tengette az időt, hogy burkoltan a kocsisról és annak alacsony intelligenciahányadosáról költött szebbnél szebb dalokat, amelyek -Arsan legnagyobb örömére, ámbár annál kisebb meglepetésére-, szórakoztatták a fazont, aki minduntalan röhögött a folyton köpködő, trágár bácsi történetén, aki majdnem minden kalandjában meghalt, vagy ripityára törte magát. Szegény flótás nem vette észre, hogy az egész az ő nyakatekert másolata, és a helyzet komikuma arra késztette az énekmondót, hogy a férfival együtt nevessen, és hiába, hogy különböző okokból, -de együtt nevettek.
Azonban elérte úti célját, így könnyes búcsút kell vennie mindattól az örömtől, ami eddig szórakoztatta őt. Letép hát egy szál illatos kolbászt, majd se szó, se beszéd, lehuppan a szekérről, ami minduntalan gördül tovább a tér kövein, rajta a nevető öregúrral, aki lényegében saját magán röhög.
Beleszippant a friss, üde városi levegőbe, és hamar rá kell jönnie, hogy messze van a friss és üde fogalmától. Pont mint rég. Járt már erre úgy tíz éve, de soha nem szerette ezt a várost. Kicsi, koszos, és legfőképp kicsi. Lihanech, na az nem kicsi, de annál koszosabb. Viszont nem kicsi, és ez a legfőbb. És ott értékelik az igazi muzsikát.
Szemei a régi cégeret keresik. Volt akkoriban itt valami fogadó, aminek nem emlékszik a nevére. Addig-addig kutat, míg valami ismerőset nem lel; a kicsi, poros fogadót a főtér mellett.
~Itt semmi sem változott...~ Nem tudja, hogy most sírjon, avagy nevessen, így hát sóhajt egy jó mélyet, majd fejét csóválva elneveti magát.
Beleharap egyet a kolbászba, majd komótosan kacsázni kezd a Pegazus felé.*