*Minekután az erdő szélén a reggel szerzett gyógyfüvek felét megszárította, a másikat pedig elkészítette főzetnek, útja a barakkba vezet, ahol már hónapok óta nem járt, ellenére annak, hogy mind a léleknek, mind a testnek, mind pedig az elmének elkél egy frissítő gyakorlat, hacsak nem kívánja egy esetleges harc során berozsdásodottan találni képességeit.
Nem kell sokat haladnia, hogy a megannyi épület közül meglássa a barakk magas létesítményét, amelyet oly' gyakorta látogatott artheniori tartózkodásai során, mint a tisztást vagy az erdőt egybevéve, ez pedig nagy szó. Nem is késlekedik benyitni, majd végigjátszani a szokásos procedúrát.*
- Kellemes délutánt. Gyakorolni érkeztem... *Bársonyos ajkain barátságos mosoly dereng fel, amint szavait a fegyvertáros fiúhoz intézi, s minekután amaz is rádöbben, hogy ismerős arccal áll szemben, hasonló derűsséggel köszönti a félvért.
Az udvarias momentum után megtörténik az éles fegyverek cseréje, így Aravae már csak egy fakarddal indul meg a gyakorlótér felé, mielőtt azonban a szalma bábuk felé venné az irányt, megakad lépteiben, s a falra kifüggesztett különféle híreket és tényeket közlő papírosokat veszi sorra.
A legtöbb gonosztevők rajzolatait, netán leírásait tartalmazza, jutalmat ígérve a megtalálóiknak, lélektükrei azonban egy sokkalta hétköznapibb eseményt hirdető firkálmányon akad meg, amelyen egy gazdagnegyedi menyegzőt említenek, ráadásképp mai dátummal. Bizonyosan nagy embertömeget kívánnak, ha még ide is kifüggesztették, márpedig a sok vendég feltételezi esetleges ismerősök megtalálását is.
Igazán nem volt a tervei között, hogy a mai este pihenés helyett két ismeretlen család bálját látogassa meg, ám ha csak Ser Lazzur vagy a Vörös, netán Faerum társaságát élvezheti majd közben, már megért minden fáradtságot.
Apró mosoly kapaszkodik fel a rózsa felszínének bársonyosságát idéző ajkaira a gondolat révén, majd egy csöndes hümmentéssel sétál tovább a szalma bábukhoz, hogy egyelőre az edzésével foglalkozzék.
Mint mindég, ezúttal is elméjének elcsendesítésével, légzésének lecsillapításával kezdi a gyakorlatot, majd csak eztán lendíti a fakardot, hogy sorra vegye a legalapvetőbb lépéseket. Noha azok már régóta beégtek agytekervényeinek mélységébe, minden alkalommal végigjátssza őket, hiszen a talapzat a legfontosabb az építkezésnél, s ha amaz élénken él az ember tudatában, gondolkodni sem kell rajta, hogy alkalmazza, amennyiben a szükség úgy hozza. Onnét pedig már szerteágazó lehetőségek kínálkoznak megtanulásra, bár a félvér tudását bővítendő szükség volna egy nála tapasztaltabb illetőre, netán olyanra, akinek kardforgatásról kialakított elképzelései merőben eltérnek Aravaéitól.
Nos, olyat megint csak nehéz találni, hacsak nem az északi harcos jönne szóba, kiről Organthela mesélt a minap, de minekután a férfi lábadozással tölti napjait, igazán nem kérheti fel az okításra. Persze egészsége sem lenne biztosíték a segedelmére, a jeges szívű harcosok gyakorta hagyják meg maguknak titkaikat, vagy csak olyanoknak adják át a kifinomult mozdulatsorok titkos receptjét, akikben megbíznak. Egy alig pár perce megismert nőszemély valószínűleg nem gyarapítaná ezen személyek táborát, ám felesleges is ezen tűnődni, hiszen a valóság csupán akkor derülhet ki, ha abban a pillanatban meg is tapasztalja az illető. Addig puszta találgatás mindez, elméjének szubjektív képződményei az események lehetséges kimeneteléről.
Kósza gondolatmenetéből visszatérvén folytatja az edzést, ezúttal a családja által kifejlesztett praktikák, különleges mozzanatok végeláthatatlannak tetsző sorait idézvén fel, hol karcolásokat ejtve a bábu kényes pontjain, hol pedig kíméletlen, halálos csapásokkal sújtva a szalmatömeget.
Képzelete ezúttal Thilgorba kalauzolja, a múltba, ahol még nem volt ork háború, amikor még nem volt különös levél, mi elszólíthatta volna otthonából, és ahol még nem voltak kétségek a boldog életet illetően.
Atyja gyakorta tanította, legfőképpen kardforgatásra, a cirádákkal díszített penge halálos művészetére, amely jó kezekben az élet és kiegyensúlyozottság művészetévé is válhat. Inkább ez utóbbit kívánta átörökíteni Elorfindal leányának tudatába, említeni sem kell, sikerrel. Aravae jelleménél fogva inkább a jók táborát gyarapítja - ha mindenáron jóra és gonoszra kell választani a sokszínű világ lelkeit -, azonban édesapja ráhatása sokkalta többet nyomott a latba az elfogadásnál, mint önnön személyisége.
Atyja neki a legnagyobb példakép, elfek seregeinek megfontolt, jószívű és dicső vezére, olyan hosszú életű, aki mellett bárki örömmel szolgálna, kiegyensúlyozottsága pedig nem csak katonáin, hanem egész családján meghagyja a nyomát. A Mithranielek olyanok, mint a vénségükben megbékélt idős emberek; sokat tűnődnek az élet dolgain, diadalittas múltjukat öntik finom rímek, lágy dallamok végeláthatatlan soraiba, s az utolsó kétségbeesés hevességével igyekeznek minden tudást magukba szippantani, mindeközben az örök nyugalmat hordozva küllemükön, s többnyire belsőjükben is.
Elfogadásuk ennek okán messzire nyúlik, képesek felülkerekedni a más népeket illető sérelmeiken, előítéleteiken - máskülönben a félvér hölgyeménynek sem lenne szerető családja -, megbecsülik a jó harcosokat, legyen az törpe, sötételf, vagy bármely faj szülötte, számukra a jellem, a tudás, és a hozzáértés mérvadó, nem pedig a külső adottságok. Jól tudják, azok olyasféle csalafinta dolgok, melyekért legfeljebb a teremtőket lehetne okolni, nem pedig a leszármazottakat, kiknek beleszólása nem igen adatott meg küllemüket illetően... Noha kivételek mindég akadnak, avagy az orkok, kikkel hiába próbálták fáradalmas évszázadokon át az együttélést, most mégis a békét ajánló elfeknek támadtak a mihasznák.
Sűrű szempillával keretezett szemhéjai hirtelen csukódnak le, amint szemeit enyhén összeszorítva igyekszik kiűzni elméjéből a gyűlölködő gondolatokat, minekután viszont nem jár sikerrel, az edzéssel is felhagy. Csupán tiszta aggyal ér bármit is a gyakorlat, anélkül puszta időpocsékolás, ám a mai napra már amúgy is elegendő időt töltött a barakkban, így hát visszasétálva a fegyvertáros fiúcskához, visszacseréli a fakardot sajátjaira, majd egy szívélyes búcsú közepette elhagyja az épületet.*