//Ydriss, Kharasshi//
*Nem éppen beszédes napokat tudhatnak maguk mögött, mert a lány sem próbálkozik beszélgetésféle kezdeményezéssel. Ha valami miatt mégis szót váltana valakivel, hát arra hivatkozva, hogy ránéz a kancára, leszalad az istállóba, és Mogyival cseverészik egyet, de akkor sem igazán beszédes. Inkább csak csendben nézi a lovat, egy-egy rövidke mondatot eresztve csak el, miközben lecsutakolja, megeteti, vagy csak kicsit simogatja az állatot. Most, hogy már tudja, melyik a mélységi csődöre, Holdpernyére is rá-ránéz, lévén a jószág nem tehet semmiről, az istállófiúban pedig továbbra sem bízik a kis vörös. S bár az utálatos ruhadarabokat meg kellett vennie, mintha kevésbé ragaszkodna ezen feltételhez a hím. Ő mindenesetre addig fel nem veszi, amíg kifejezetten rá nem szól emiatt a mélységi. És ha ez bekövetkezik, nos, egy óvatlan pillanatban máris felhasítja a tőrrel két oldalt az anyagot, hogy nagyobb mozgásteret engedjen magának. Mert csak.
A következő nap azonban másnak ígérkezik. Mégis, csupán a fegyver említése után lát neki haja befonásának. A vastag fonatot egy bőrzsineggel köti össze, egy rakoncátlan tincs sem szökhet arcába. Fegyverét felkapva követi a mélységit a barakkba.
Mondani sem kell, cseppet sem tetszik neki, hogy odaérve első dolga leadni saját lándzsáját és kését, kelletlenül nyújtja őket a mélységinek. A kezdőknek gyakorló fegyver kell, ez igaz, de aki már jártasabb, miért ne használhatná a saját fegyverét? Kap egy két vágást az esetleges zúzódások mellé, na és? Szúrós szemekkel mered a sihederre, miközben átveszi a neki szánt lándzsapótlót, majd megindul a gyakorlókör felé.
Először kicsit megforgatja a kapott gyakorló fegyvert, ismerkedik a súlyával, az eloszlásával, de nagyjából olyan, mint a sajátja, jól megsaccolta a hím.
Támadj. Tehát övé a kezdeményezés. Szembefordul a mélységivel, és pár pillanatig fürkészőn mered rá. Azután, mielőtt még meggondolná magát a hím, megindul. Amint teste, tudata rááll az első támadás bevezetőjére, mintha valami elszabadulna benne. Mintha nem is edzés lenne, mintha nem is a gyakorlókörben lenne, hanem az erdő mélyén, valami vadra lesve. Valami betolakodóra vadászva. Megindul nagy lendülettel, mintha az ellenfele törzse felé akarna döfni erőteljes, haragos mozdulattal, de az iram vége előtt még megáll hirtelen. Talán máris egy lándzsadobással próbálkozna? Kockáztatja, hogy egy elvétett lövéssel máris fegyvertelenné váljon. A haragvó tekintet alapján megtenné. De nem ez jön. Fogást vált a lándzsa nyelén, gyors mozdulattal pördül egyet, és döfés helyett, a fa rész utolsó harmadát markolva, előretolt fegyverrel próbálja oldalba vágni a hímet. A szikrázó tekinteten látni, hogy nem fogja vissza a csapást, nem csak teljes erejét, de minden, az elmúlt pár napban felgyülemlett néma frusztrációját beleviszi. És mégis, talán csak a véletlen műve, de nem azt az oldalát vette célba a mélységinek, ahol a seb húzódik.*