//Ronan//
*Egyféle rendszerként lehet felfogni azt is, hogy nem támad kétszer ugyanúgy a férfi - csak ezzel természetesen nem jut előrébb a lány. Addig legalábbis, amíg gyakorló társa nem fogy ki az új húzásokból nem igazán építhet a már látott elemekre, hiszen mindig újabb és újabb jön.
Ennek ellenére még tartja magát, és jól állja a sarat, nem kap be egyetlen ütést sem. Ismerve a saját közelharci képességeit, ez valószínűleg azt jelenti, hogy a másik vissza fogja magát, és csak kóstolgatja. Ennek persze nem tudja, örüljön-e, vagy inkább sértésnek vegye, egyelőre csak bosszantja a dolog.
A következő támadásnál azonban beindulnak az ösztönök. Ez most másmilyennek tűnik, mint az eddigi próbálkozások, de ha el kellene mondani, miért érzi így, nem tudná szavakba önteni. Bár gondolatai kicsit elkalandoztak a visszafogott harcmodor miatt, figyelme szempillantás alatt éberré válik. A vágás balról érkezik a válla felé, így hát jobbra kell kitérnie, mint ahogy tette azt eddig is. Kiszámítható! Hasít egy régi hang a elméjébe, nagybátyja mély, dallamos hangja. A vívást vele gyakorolta odahaza, ő tanította őket, hiszen a Liumenethek között ő volt a legjobb vívó.
Talán csak az egészséges üldözési mánia mondatja vele, ám végül egy merészebb húzás mellett dönt. Hiszen mikor próbálgathatná szárnyát, ha nem most? Éles helyzetben csúnyán ráfaraghatna, úgyhogy inkább most kell az ilyesmit kitapasztalnia, amikor csak kék-zöld foltokat gyűjthet be. Fürgén próbál egy teljes fordulatot tenni tengelye körül, miközben rövid, cakkos vonalban halad, balra de előbb hátra, majd ahogy a fordulat végéhez közeledik, ismét előre, és saját kardjával próbál kicsapni a férfi fegyvert fogó karjára.
Manővere persze megannyi hibalehetőséget rejt, hiszen még cseppet sincs finomítva, nem lehet meg a kellő gyorsaság, vagy elszámította a hátrálás vagy előrelépés mértékét, no meg ott volt az a pillanatnyi, röpke habozás, míg eldöntötte, mit is lép.*