* Kósza ő, s mégsem járt még erre... soha. Pedig már lassan a harminc felé halad a korban... Csuklyája kitakarja szép arcát, míg bőrpáncélja fiatal testét rejti el az idegen szemek elől. Fizikai valójából csak az az egy-két kóbor, szőke hajtincs ad némi esszenciát és ízelítőt, melyek a ruhadarab takarásából kikandikálnak, így mivolta továbbra is teljes titokban marad. Hosszú, mélyzöld köpenyének rejtett fodrai közé a szél kap bohókásan, majd óvatosan végigsimít minden egyes mohó szövetszálon s játékos nevetéssel, odébbáll. Itt nincs tovább. A férfi léptei megállnak, lélegzete elhalkul és körbetekint.*
" Vajon hol vagyok? " *- dereng fel elméjének halványan pirosló hajnalán a kérdés. Zöld íriszei kutatják a talányt, de minden ház olyan egyforma az ő egyszerű elfszemében s egyáltalán nem tudja miért is kellett erre tévednie. Szinte tanácstalanná válik. Kiszolgáltatottságának dühében, a kikövezett útra köp s majdhogynem hallja is, ahogy a vérig sértett macskakő nyávogva, fújtatva odébb gurul s bajsza alatt mély megvetéssel és undorral az elf felé tátja apró pofáját.
Nincs mit tenni - újra nekiindul, de most csizmájának orrhegyét egy kirívóan nagy épület felé célozza. Tekintetében elhatározottság tüze ég, melyet józan elméje igyekszik oltani - mindhiába.
Belép a hatalmas ajtón, csizmája kopog az épület fenekén, s szemei akaratlanul is a megakadnak a fegyvertáros fiú méregető arcán. Igazán nem érti, miért néznek így rá... Talán valami rosszat csinált? Hisz nyitva volt az ajtó! Aztán felmérve az épület adottságait, gondolatban jó erősen homlokára csap.*
" Óóó, már értem! "
* Az ifjúhoz lép, leveszi íját, tegezét és tőrét, majd átnyújtja azokat.*
- Szellemek vezessék! *- üdvözli a másikat, bár az csak értetlen fejjel és megvető tekintettel nyugtázza azt.
Őmaga elvesz/kér egy gyakorlóíjat a hozzátartozó nyilakkal együtt, majd szép lassan kisétál a gyakorlótér zöld pázsitjára.
Nincsenek sokan. Egypár kallódó személy s ő. De ő most is rejtve van a szemek elől s köpenye szinte beleolvad a fű zöldjébe... Leül. Megvizsgálja a kapott íjat, megpengeti húrját, hogy elég feszes-e, majd cél után kutat.*
" Végülis... időm, mint a tenger. Ráérek. "
Csizmáját leveszi, majd az íj két végét egy-egy ellentétes oldalán lévő nagylábujja közé dugja s megfeszíti a húrt. Nyilat illeszt rá, óvatosan és félszemével a színes céltábla felé céloz. Vagy inkább csak próbál... Lövése épphogy csak eltalálja a keret szélét. Az íj eleresztésének pillanatában összerezzent, megijedt... Oly heves csapkólózást hall jobb füle felől, hogy már szinte sérti érzékeny elf hallójáratát. Zöld lélektükrei egy fajbéli nő felé fordulnak és férfiúi arcán érdekes csodálkozás ül ki... Hogy lehet, egy ilyen szép és kellemes megjelenésű hölgy, ennyire feldúlt, vagy haragos. Úgy üti azt a szerencsétlen bábut, mintha az épp most kérte volna meg a kezét, kaján vigyorral...
No, lám! mik nincsenek!