//A megbocsátás nevében//
*Érdekes kérdés, hiszen attól függ, ki mitől érzi magát gondtalannak. Megpróbál a saját életére gondolni. A Sillerforw házban született, arra, hogy a ház urait szolgálja, és soha nem is volt más vágya.*
~Legalábbis mostanáig…~
*Most sem vágyik sokkal többre, így elégedett az életével. A mindennapi feladatok és apróbb küzdelmek nem nevezhetők gondnak, csupán az élet velejárói. Amire gondja lehetne, az minden megvan. Eszerint az érzés szerint igyekszik megfogalmazni válaszát.*
-Úgy hiszem igen, létezhet. A vágyainktól függ, hiszen aki nem vágyik másra, csak fedélre a feje fölé és ételre az asztalára, meg talán valakire, aki néha meghallgatja, annak, ha ez megadatik, boldog lesz, és gondtalan. Az élet persze sosem egyszerű, de ha egy szolga nem vágyik másra, csak amilye van, úgy elégedett lehet az életével. Ha pedig egy hű harcos nem vágyik másra, mint hogy életével védelmezhesse urát, vagy úrnőjét, aki cserébe jól tartja, úgy az a harcos is elégedett és gondtalan lehet. De talán tévedek…
*Gondolkodik el egy pillanatra, hiszen ezek az ő érzései. Mások nyilván másra vágynak, és sokan sokkal többre is, mint amit megérdemelnek, vagy elérhetnek. Így aztán elégedetlenek az életükkel, és nem becsülik, amilyük van. A cinikus horkantásra felvonja a szemöldökét. Lehet, hogy Lyv kissé naiv, de a Sillerforw ház nem olyan, mint a többi nemesi ház. Dellron úr is mindig igazságos feje volt a házának, és Meropeát is erre nevelték. Gradak a végsőkig hű maradt urához, amikor az azt parancsolta, hogy menjen és mentse magát, megtette. Elhozta a kardot, a reményt Meropeának. A büszkeséget, a megtört szíveknek, és a reményt, egy elárvult lánynak, hogy a Sillerforw nevet újra naggyá tegye. Gradak hősként tért haza, még ha egyedül is tette. Soha, senki nem rótta ezt fel neki. Lyv dacosan felel hát.*
-Nem gondolom, hogy minden élet egyenlő. A világ nem ilyen. De nem feltétlen a rangunk határozza meg a szívünk súlyát és ezt egy arra érdemes vezető is tudja. Az én szememben, te most ártatlanul bűnhődsz.
*Jelenti ki határozottan, és olyan elszánt tekintetet vet a férfira, amitől cseppet sem nevezhető ostoba cseléd lánynak és ha már felbátorodott, nem is hagyja ennyiben.*
-Annak tartozol hűséggel és engedelmességgel, akinek esküt tettél. Te pedig az apjának tetted azt, ami nem száll csak úgy a gyermekére.
*Dellron úr halála után a ház népének minden tagja meglátogatta idővel Meropeát, és meghallgatást kért tőle. Minden beszélgetésen ugyanaz zajlott le. Aki érdemesnek tartotta Meropeát a ház vezetésére, esküt tett neki, csakúgy, mint annak előtte édesapjának és anyjának. Aki nem így vélekedett, így vagy úgy, de elhagyta a házat.*
-Ne hagyd, hogy a gyászod elvegye a tisztességed. Nem cselekedtél rosszat, és biztos vagyok benne, hogy egykori Urad szerint nem buktál el. A gyermeke pedig, ha ennyire kicsinyes, hogy egy számára is hasznos emberen tölti ki bosszúját, hát nem érdemes a hűségedre és a kardod esküjére.
*Nem áll szándékában megbántani a férfit, de szívében hevesen lángol a harag az ismeretlen nemesi sarj ellen, aki nyilvánvalóan tudja azt, amit Lyv is lát. Idővel Jarahn is rájött volna, hogy nem olyan, mint atyja volt, és nem méltó a szolgálataira, ezt elkerülendő, hogy ne mérgezze meg a többi szolgát és testőrt a nézeteivel, eltávolította Jarahnt a közelből, hogy saját helyét biztosítsa. Ugyanakkor megüti valami Lyv fülét, és felkapja rá a fejét.*
-Várjunk csak! Akkor te önként jöttél ide? Önként adtad fel magad? Mégis milyen indokkal? És miért nem vitatták meg az ügyedet? Miért vagy még itt és mióta?
*Kissé értetlen, kissé dühös a hangja.*
~Ha ez az ember azért van itt, amit mond, ez tarthatatlan.~
*Ekkor dönti el végleg, hogy bizony addig jár a férfihez és nem tágít mellőle, még annak sérült önérzetét, és büszkeségét helyre nem teszi, és új célt nem tud neki ajánlani Meropea oldalán.*