*Ahogy sejtette a mélységit és a tisztavérűt már nem találta meg a templomkertnél, ezért elindult, hogy azon a helyen keresse meg őket, melyet a nagytiszteletű Alarand jelölt meg neki, mint a korombőrű szállása, de előtt úgy érezte, szüksége van egy kis időre, hogy átgondolhassa a történteket.
A barakkban már korábban is járt, egyelőre ezt az egyetlen biztos pontot ismeri a városban a Pegazuson kívül, de a fogadóba most nem szeretne visszatérni, terveinek sokkal inkább megfelel a gyakorlótérként is funkcionáló barakk.
Ezúttal sem ad le semmit, hisz kőrisfa botját felesleges volna másik botra cserélnie, a fa az fa marad. Meghajolva köszönti a fegyverekért felelős fiút a pult mögött, majd egy félreeső helyet választ magának, ahol lehetőleg a legtávolabb lehet a fakardot csattogtató harcosoktól és katonáktól. Egy szalmabálára lepakolja sovány kis felszerelését, ezúttal az embermagas botot is zsákja mellé fekteti, majd kibújik a durva darócruhából is.
Megáll a szalmabálákkal elválasztott gyakorlótér közepén, pár mély lélegzettel lecsillapítja lelkének hullámait, kizárja magából a külvilág zavaró zajait, megteremtve magában a gyakorlathoz szükséges belső harmóniát. Tenyerét enyhén eltartva magától nyújtott karokkal egymásra helyezi maga előtt, majd lassan az arca elé emeli, miközben lassan kifújja a levegőt.
Az elf elöljárónak tett fogadalom, miszerint kideríti, hogy a tisztavérű lány miért nem hallgat családja szavára, nehéz feladat elé állítja a remete tanítványát. Mivel az alakoskodáshoz nem ért, a hazugság pedig távol áll tőle, ezért igen nehéz lesz úgy fellebbenteni a fátylat a titokról, hogy Ydriss ne zárkózzon el előle. A rövid ismeretség, mely kapocs lehet kettőjük között, talán nem lesz elég, hogy őszintén beszéljen vele. Nem beszélve a mélységiről, aki úgy védi a lányt, mintha a tulajdona volna. Nem ismeri a mélységiek fajtáját, de azt tudja róluk, hogy hajlamosak sötét utakon járni, inkább keresik az árnyak kegyét, mint a fényét. Alarad mester attól is tart, hogy valami sötét praktikával láncolja a lányt maga mellé, de Pycta nem hiszi, hogy így volna.
Karjait maga mellé emeli, majd míg jobbját, megfeszített tenyérrel nyújtja arca elé, balját behúzza teste mellé, egészen mellmagasságban. Lassan előrecsúsztatja lábát, súlypontját alacsonyra helyezve, külső szemlélő számára inkább tűnhet táncnak a mozdulatsor, melyet végrehajt, mint gyakorlásnak. Három lassú ütés követi a lépést, ezek az ütések a való életben szinte követhetetlen gyorsaságúak, ám a gyakorlás a mozgás tökéletesítéséről szól. Mozdulatai simán, észrevétlenül olvadnak egymásba, ahogy a szél simít végig a lombokon, tartása mindvégig tónusos, arcán feszült konckentráció, melyekkel irányítja mozgását.
Tudja, hol kell keresnie őket, mégis óvatosnak kell lennie, ha nem akar úgy járni, mint a hosszúéletű elöljáró, akinek törekvései a lány makacsságának szirtjein morzsolódtak fel. Úgy kell a bizalmába kerülnie, hogy ne érezze azt, hogy kényszeríti bárki is. Valóban a barátjává kell válnia, ha őszinte szavakat és nem visszautasítást akar válaszul. Mindezt persze úgy, hogy a mélységi is elfogadja és ne tekintsen úgy rá, mint ellenségre. Pycta úgy érzi, ez lesz a nehezebb feladat.
A gyakorlat végére érve arca már verejtékben úszik, tüdeje szomjazza a levegőt, izmaiba jóleső fáradtság fészkeli be magát, ahogy újra felegyenesedve mozdulatlanná válik. Karjait újra maga elé emeli, tenyereit egymásba simítja és lassan leengei, miközben kifújja a levegőt. Hagyja, hogy a külvilág ingerei fokozatosan visszahódítsák figyelmét, a zajok és a képek kakofóniája újra elérje tudatát. Megtörli arcát egy kendővel, magára húzza a darócruhát és felveszi felszereléseit.
Immáron szilárd eltökéltséggel indul el útjára, kétség nem mérgezi már a lelkét, tudja mit kell tennie.*