//Felthys Belaldur //
* Ha egy fából is készült hosszúkarddal valakit mellkason és vállon csapnak, az igen fájdalmas, kékes-zöldes színű zúzódásokat okoz, ám a zsoldos alig veszi fel a támadások erejét. Jól láthatóan gyorsabban zihál már, mint percekkel ezelőtt tette, de vagy nem érez fájdalmat, vagy megtanulta azt teljes egészében kizárni, netán leplezni mások előtt. Bárhogy is legyen, feladja a leckét a Hallgatagnak, ki kénytelen gyenge támadásai után jó két-három lépésnyit hátrálni, hogy újabb rohamon törje a fejét. Próbálkozott súlyos, nehéz csapásokkal, aztán apró, sunyi vágásokkal, de egyikkel sem sikerült megtörnie ellenfelét- még lelassítani se nagyon, nemhogy vérét venni. Lehet, hogy hamarabb fognak összerogyni a kimerültségtől, minthogy kicsordulna forró, vörös vérük?
Nincs sok ideje magában morfondírozni, mert a sebhelyes arckifejezése megváltozik és halk, elszánt nevetéssel jelzi: most ő következik. Újult erővel tör előre a meglepődött harcos felé, ki védekezően maga elé emeli két kézre fogott kardját, s elkerekedő szemekkel figyeli, ahogy a zsoldos a magasba emelkedik az orra előtt. Kivár az utolsó pillanatig, s csak ekkor pillantja meg, hogy amaz egyszerre kíván lesújtani rá a pallossal és felrúgni csizmájának talpával. Úgy tűnik ez mégsem mágus, inkább valami akrobatikus szöcskeféle. Mindenesetre már a Hallgatag is tudja, hogy nem védheti a csapást és a rúgást is, el kell döntenie, hogy melyiket hárítja. Előbbi mellett dönt, fegyverével nehézkesen bár, de hárítja az erőteljes vágást, aztán hagyja, hogy mellkasából kiszoruljon a levegő és a rúgás erejétől hátrabucskázzon a porban, egy bukfenc után térdre rogyva.
Hangosan szívja be a levegőt, az ütéstől nehezére esik lélegezni, még térde is megremeg alatta, ám nem hagyja el magát, felegyenesedik, s maga elé tartja kardját. Illetve csak tartaná, mert a haszontalan penge kettéhasadva, V alakban fityeg a markolaton. A csuklya sötétjében ingerülten rándul meg ajka, ahogy félrehajítja a tönkrement kardot; még szerencse, hogy épp egy lépésre tőle hever a másik nemrég elhajított rövidkardja. Felnyalábolja azt, megpörgeti ujjai közt a könnyed kis fegyvert, aztán most rajta a sor, hogy az apró penge fürgeségét kihasználva sebes támadásokkal halmozza el a borostás képű embert.
Nekiront, megkínálja pár íves vágással, majd eltáncol jobbra, szúr, kitér balra, vág, csizmájának talpai csak egy röpke pillanatra tapodják a gyakorlótér porát. Az egyik oldalsó szökkenés nyomán aztán lendül a lába, egyenesen a másik bokája felé, hogy egy seprő mozdulattal kirúgja azt alóla. Ha sikerült a mozdulat, nem kekeckedik tovább, lefelé szúr könyörtelenül a tompított élű karddal.*