//Zenolita Dravennar//
*És igen, zsebben a hőn áhított pontocska, amit egy kurta-furcsa nyakütéssel csent el Mesterétől. Ebben a pillanatban nem érdekli, hogy talán telibe is találhatta volna a lány arcát, ha nem fogja egy kissé vissza magát, félve attól, hogy esetlegesen egy balul sikerült érintővel elcsúfíthatja partnerét. A sokat érő találati pontnak azonban nagy ára van, mert aki az aurán belülre kerül, nos, annak nincs irgalom, főleg, ha még el is találják a célt.
A kulcsolás ellen mit sem tehet, gyors, precíz, mint úgy általában a Zenolita féle megmozdulások. Szemmel követi a műveletet, ha nem ő lenne a szenvedő fél, még élvezné is az előadást, így azonban marad egy orbitális gyomorba rúgás könyvelése, ami csöppet összekuszálja a nyomás közelében lévő belsőségeket, de persze ez nem elég a felpiszkált harcosnak, egy eddig nem látott cselt vet be, mellyel a szerencsétlenül járt férfival úgy bánhat, mint valami rongybabával. Kipp nem tud mást tenni, csak kapaszkodni a kardjába, mint mindig, ez valahogy beleivódott elméjébe, hogy fegyvert sosem szabad elveszítenie, mert az élete múlhat rajta. Van benne valami, egy borgőzös éjjelen néhány semmirekellő ellen ez a bölcs elgondolás és a meglévő harci tudása garantálja a sikert, itt viszont semmi nem elég, sőt, talán még rosszul is sül el, mert a földön fekve egy jókora vállrúgás kényszeríti arra, hogy hagyjon fel mindennemű ellentámadás tervezgetéssel és eressze el a jobbjában szorongatott gyakorlókardját.
Hirtelen azt sem tudja hol van, annyi biztos, hogy földet ért, mert bár szédül, de azért az világos számára, hogy, ha keményet ért a háta az nem lehet más, mint a poros padlózat, amin még pár másodperce oly bőszen küzdött. Tekintete nem túl tiszta a folyamatos kemény igénybevételtől, ez az utóbbi rúgás pedig csak annyira hiányzott neki, mint mókusnak az erdőtűz. Tompa fájdalom áll vállába, ami után rögtön zsibbadni érzi végtagját, félreértés ne essék, nem egy nyámnyila alak Kipp, csak éppen nincs hozzászokva az efféle edzésmunkához és hát nem éppen egy törékeny virágszál az ellenfele sem.
Azt hihetné, hogy a tortúra itt véget is ért, éppen elég baja lett így is, de nem, ha már nem eresztette a húzásra kardját, hát szenvedjen még egy kicsit, érezze a törődést, amit Zen nyújt, azaz egy kis fojtogatás a kíméletlenebb fajtából. Megpróbál szabadulni, először a kardra fog rá két kézzel, ám ez inkább csak a balos húzása, mert a zsibbadó másik tagja éppen csak dísznek kerül fel az amazon izmos karjára. A másodpercek peregnek, a fiúnak pedig nem megy az ujjak lefejtése, hiánycikké vált az erő a karjából, vagy az is lehet, hogy a mögötte lévő társa ad most mindent bele. Végső megoldásként, bal könyökével megpróbálja elérni a mögötte lévő testet, karját, akármit, ezért erőteljes könyökösöket indít, reméli, hogy valamilyen formában ezek csökkentik Mestere elszántságát. Arcra most sem támad, kalimpálhatna hátra, esetleg még be is találhatna, vagy bele is kaphatna a másik szemébe, de ettől inkább eltekint, ha beválik terve, beválik, ha nem, akkor hamarosan már érzi az enyhítést.
A dicséretre igenlő, köszönő bólogatással felel, valahogy nem érzi jónak beszélni, levegője is alig van, a mai napon már másodjára próbálja meg teljesen kiszorítani belőle a szuszt. Elfogadja a segítő kezet a felálláshoz, élete során nem ropogott dereka talán még egyszer sem, viszont most ennek is eljött az ideje, szoknia kell ezt a módit is, ha Nivere Úrnő személyi testőre szeretne maradni.*
- Próbálom hasznosítani, amint mondasz, több-kevesebb sikerrel megy is. *pozitív oldalról közelíti a mai küzdelmüket, szemben az éjjeli totális csődként kezelt összecsapásukkal, bár az eredmény nem változott, a hozzáálláson azért érződik itt ott némi szemléletváltás.*
- Remélem azért holnap ismét összemérhetjük az erőnket. *mosolya nem túl őszinte, de azért magára erőlteti, sajgó jobbját, bal tenyerével masszírozza kifelé menet.*
- Most egy kis pihenésre vágyom, de legfőképp mosdásra, majd utána elmegyek a Piacra inget nézni. *éppen elég végignézni a véres, poros, és immáron már itt-ott szakadt ingen, vagy a legalább két csatát egyhuzamban leharcolt ábrázatára és talán Zen is osztja a fiú korábbi szavait a mosdásról és pihenésről.*
- Apámé sokáig erősebb volt. *itt el is hallgat kicsit, mert kitalált életének egy fájó pontját súrolják, előadása hihető, nehéz gyerekkor, agresszív szülő, kevés szeretet.*
- De aztán később megerősödött és nem mindig szép szóval intéztem a dolgaimat. *nem kell nagy dolgokra, maradandó sérülésekre gondolni, apróbb csetepaték, melyek közül egyik sem ér fel egy megrendítő, tegnap elszenvedett orrba vágással.*
- Ma leadom én a fegyvereket. *és már indul is, összeszedi a földön hagyott kardot és a másikat is visszaviszi a helyére, ha nincs más hátra akkor egy kis időre mindketten búcsúznak a helytől.*