// Rossarie //
* Úgy fest, a veszélyesnek látszó idegen, aki nagy valószínűséggel még fehér ruhás is, annyira ledermed attól, hogy lebukott, hogy meg sem mert szólalni már. Így aztán mikor Ross elindul, Parden még vet egy utolsó pillantást Galára, hogy biztosan megjegyezze az arcát, azonban utána sietve zárkózik fel a lány mellé. Nem akar egyedül bolyongani egy ilyen veszélyes helyen, ha egyszer bolyonghat társaságban is. Persze a társaság mindig veszélyesebb, mint a magány, most mégis nagyobb biztonságban érzi magát a szurkos árnyékában, mintsem a magány nyomorában. Habár Parden egyáltalán nem ért az emberekhez, vagy más lényekhez - azonkívül, hogy meg tudja állapítani, hogy ki fehér ruhás és ki nem -, azt mégis ő is leszűri, hogy Ross ezúttal nem szól túl sokat. Ehhez persze nem kell emberismeret, épp csak az, hogy az ember meg tudja állapítani, hogy megsüketült-e, vagy a társa tényleg nem beszél. De csak nem beszél, ez elég egyértelműnek tűnik. No, de miért nem beszél? Talán már nem is szeretne a férfi társa lenni? Talán csak a nála lévő információk miatt társult mellé, hogy aztán elárulja? Mi tagadás, ezek az első gondolatok, melyek Parden fejében megjelennek, ám némi utánagondolással az is eszébe jut, hogy talán érdemesebb lenne megkérdezni a gondok okát, mielőtt rosszat feltételez. Ez a nagy látókörűség ugyan nem jellemző rá, de most ilyen-olyan furcsaságok következtében mégis eszébe jut nem csak rosszat feltételezni a lányról. Leginkább azért, mert jelenleg ő az egyetlen olyan, akiben némileg megbízik - és bár emiatt épp az lenne számára az ésszerű, ha azt gondolná, hogy rosszban sántikál - és épp ezért nem akarja, hogy elveszítse ezt az úgymond "barátot". Ellentmondásos és szokatlan egy figura ez a Parden, de most már illő lenne valami újat is mondani. Összeszedi hát bátorságát és mond is. *
- Öhm... Megvan még az a lap, amit adott a di... Uram? * Nehéz visszaszokni a "disznó"-ról az "uram"-ra, hiszen általában csak magával beszélget, akkor pedig tökéletes a disznó is, azonban, ha hangosan beszél, akkor jelentősen többen hallják a szavait és nem akar bajba kerülni. *
- Akkor menjünk be.
* Szól, mikor elérik az irodát, s mivel úgy illik, ha jól rémlik, kezét nyújtva magasba, kiált egyet habogva. *
- Jónap', megjöttünk! * Tesz úgy, mintha már várnák, hiszen úgy biztosan kevesebb a várakozás. S, ha pedig szó szól bentről, nagyot dobban szíve, lelke, s nyelve nagyot, hebegve nyit ajtót, hogy Ross mehessen előre. Mert bár az illem még mindig nem ismert neki - épp ezért is a lányt engedi előre menni -, azt biztos védekezésnek tartja, ha csak hátulról vizsgálja: kicsoda, micsoda, s mekkora a veszedelem, mely bentről kitörni éppen készül a Hadnagy Kisasszony képében. *