//Naz, Iriana//
*Látszólag ügyet sem vet a férfire, csak másokat pásztáz a szemeivel. Evidensnek tűnhet, hogy sértett, dühös, csalódott, vagy ezeknek valamelyes keveréke. Mégis, mintha mosolyhoz hasonlítana a leginkább, ami most kiül az arcára. Naz meg-megtorpanva folytatja a magyarázkodását, az utolsó pár szóra pedig a lány is megtiszteli a figyelem metakommunikációs eszközeivel. ~Vajon hányszor fordulna még vissza, mielőtt kinyögné, hogy maradni szeretne? Ha valóban olyan, mint amilyennek eddig megismertem, akkor inkább lenyelné ezt a békát, mintsem verbálisan is kimutassa a frusztrációját.~ Csendben baktat tündértársa mögött, de mielőtt leadhatná a fakardokat, meghúzza a tunikáját és a sarokba invitálja őt, ahol úgy tűnik, nincs senki a környékükön.*
- Naz, én nem félek senkitől. Aki már kétszer is "meghalt" élete során, annak miért és mitől is lenne tartani valója? Miért félnék a káosz istenétől, amíg az én lelkemben rend van? "Csak én vagyok, a fény, a hang, a remény vagyok, Eeyr, A Hetedik" - mondotta Ő, és erősített meg a hitem helyességében. *a fiú vállaira teszi kezeit* Akik azt várják, hogy az istenek bevégezzék helyettünk a nehéz munkát, átvállalják mi halandók felelősségeit, és a végén talán még ennél is több áldozatot is hozzanak értünk, azok rossz úton járnak, és nekik - látod -, nekik van félnivalójuk, de többségüknek már túl késő lesz, mire megszabadulnak a vakságuktól. Hát nem látod? Az istenek sem mindenhatóak nélkülünk! Háborúznak, elbuknak, és talán azt sem értik miért - én sem, de én csak egy tündér vagyok az erdőből; álmomban sem járt azon az eszem, hogy megértsem az égieket. Nekünk szükségünk van az útmutatásukra, a fényükre, a hangjukra és a reményre, amit adhatnak, vagyis, amit Eeyr adhat. Cserébe tartozunk annyival az istennőnek, hogy legalább a segítségünket felajánljuk elgyengült perceiben. Talán megfáradt, talán forrong, de egyet biztosan tudok: nem adta fel a reményt. *elengedi a fiú vállait, majd kezébe veszi az egyik fakardot, és méregetni kezdi* A fegyver az, amit azzá teszel. Nem kell a harcmező rettegett törpe-monstruma lennem, ha egyszer másban is jeleskedhetem. Én továbbíthatom a reményt, amivel az istennő engem is megáldott. Márpedig a remény az, amiért az emberek fegyvert ragadnak, amiért elkezdenek itt a barakkban is edzeni. A halálnál százszorta rémisztőbb a reménytelen élet. *visszaadja a kardot Naznak* Nekem erre nem lesz szükségem, és csakis a te érdekedben tettem le a fegyvert. Más fél a káosztól, mert nem értette még meg Eeyr üzenetét, és ezért üldözi azt, aki a sötétséget terjeszti. Felelőtlen voltál, és az életed nem játék. Nekem nem az, még ha te láthatóan könnyen meg is válnál tőle. De talán ezért is sodort téged erre a szél, és talán épp ezért is találkoztunk. Lehet reményre volt szükséged, vagy csak megérteni, hogy mit is jelent a fényességben járni. Nem tűnsz elveszettnek, korántsem, de valami mégis hiányzik - ez a te magánügyed. De nem akarok a büszkeségeden taposni, tudom, hogy a saját sorsod kovácsa akarsz lenni. Hát hajrá! Hívj ki párbajra egy edzettebb ellenfelet, esetleg egy kadétot, és nézz szembe a kihívással! Szívesen megnézlek. Na meg, lehet épp most írják ki a körözést a fejedre, szóval elkél valaki, aki lesi a hátadat, hogy legalább füttyenteni tudjak, mielőtt fejbe kólintanak egy bunkósbottal. *Morzsolgatni kezdi ujjait, láthatóan nem tudja, hogy még ezt is hozzátegye az így is hosszúra nyúlt mondókájához, vagy sem. Végül beadja a derekát, de ezt már annál is halkabban mondja, mint amikor az istenekről beszélt.* És, köztünk legyen szólva, de olyan fura gyep szagom van, és ez olyan... hogy is mondják? Ciki.