//Második szál//
*Hallotta már valahol, hogy a jót könnyű megszokni, és ez talán tényleg így is van. Nem mintha ilyen kevés idő után már is képes lenne természetesnek venni azt, hogy most akkora kőházban él, amit korábban elképzelni sem nagyon tudott volna, vagy, hogy az első itt töltött nappal ellentétben nem kell aggódnia azért, hogy mit eszik, mennyiért és hol. Ettől még az itteni valóságnak az a szelete, amit a Sayqueves Rezidencia jelent, sokkal inkább az ő világa és valósága, mint ez. Tudja jól, hogy Aleimord és Alenia világába sem illik bele teljesen, de itt, mintha valahol teljesen máshol lenne, mint ahol jelenleg lennie kellene. Itt éppen mások csapkodnak másokat, akik igyekeznek elkerülni ezeket az alattomos csapásokat. A találatok pedig fájnak, akkor is, ha csak gyakorló fegyverek, vagy pusztán puszta kezek viszik be őket.*
- Ebben azért kételkedem kicsit, ha nem haragszol. *halkítja le a hangját, nehogy véletlenül meghallja valamelyik marcona hústorony.*
- Ekkora embereket én eddig még életemben nem láttam sehol. *int fejével óvatosan a legnagyobbak felé. Bár nem nagyon foglalkoznak velük, azért az, hogy nem csak ketten vannak itt, feszélyezi. Van egy olyan kellemetlen érzése, hogy Wilhorp vár valamit tőle, amit sokkal könnyebb lenne megtennie akkor, ha rajtuk kívül senki más nem lenne itt. És, hogy pontosan mi az, arra is hamarosan fény derül.*
- Viccelsz ugye? *kerekednek szemei nagyra, amikor felméri, hogy mit is akar ráadni a férfi. Úgy hátrál tőle két lépést azonnal, mintha a másik fél-elf nem is egy mellvértet tartana a kezei között, hanem egy fazék forró vizet, amivel egyetlen célja, hogy leforrázza őt. Olyan kellemetlen borzongást érez, ami nagyon erősen emlékezteti a hideg félelemre. Arcán is valami ilyesmi látszik, iszonynak és félelemnek furcsa elegye, miközben tekintete olyan rémülten villan a gyakorlótér legszéle felé, mintha csapdába esett nyúl lenne, aki menekülési útvonalat keres, persze hiába.*
- Aleimord sem gondolhatja komolyan, hogy majd attól erősödöm meg, ha én is hadonászom itt egy kicsit! Különben is, mondtam neked, hogy nem akarok nőni! És nem is fogok. Miért nem mondtad neki? Én... én... *hallgat el megint csak, de ezúttal nem a szavak hiánya miatt. Éppen, hogy az a baja, hogy túl sok mindent tudna most egyszerre mondani, hosszú perceken keresztül sorolva érveit, és kifogásait, hogy pont neki, pont itt és pont ezt miért is nem kellene csinálnia. Pusztán fogalma sincs, hogy melyikkel kezdje a sok közül.*
- Ennek semmi értelme! *rázza meg a fejét, és bár nagyon nagy számára a kísértés, egyelőre nem hátrál tovább.*
- Anyám védelmet kért nekem Aleimordtól, nem pedig, azt, hogy harcossá képezzen, vagy felhizlaljon. Még a végén pont attól sérülök meg, hogy eltalálsz.
- Nem! *makacsolja meg magát végül apró teste mellett ökölbe szorított kezekkel és kicsit talán hangosabban, mint kellene, de közben nagyon reméli, hogy kevesen figyelnek fel rájuk. Olyan sokat persze az idegenek már nem rontanak az egész helyzeten, csak hát hisztis és elkényeztetett kislányként viselkedni Wilhorp előtt is, és önmaga előtt is elég kellemetlen, nem szeretne hozzá szélesebb közönséget.*