//A harag napja//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A szép tervből a behatolásról nem lesz semmi. Még ott tart, hogy szabaddá tegye a bejáratot, mikor megjelenik valami holdkóros és prédikálni kezd, teljesen megbolondítva a tömeget. Syd fejében megfordul, hogy most rögtön agyon kéne lőni, de túl nagy a távolság, nem is látszik rendesen. Majd, ha már bent lesznek. Még nagyobb lendülettel tépkedi a növényzetet, míg végül az készen áll arra, hogy vért nélkül átszuszakolja magát rajta. Már nyúl a csatért, hogy a vállvédők lekerüljenek, mikor csontjait remegtető morajjal megmozdul a világ és Sydet elfújja a szél. Döbbenten figyeli, ahogy szeme előtt az épületek, a kerítés, minden megemelkedik, aztán ő maga is emelkedni kezd, éppen csak nem áll meg. A rommá omló Barakk képe szürreális sebességgel távolodik, Syd pedig meghökkenten veszi tudomásul, hogy repül. A levegőből látható pusztítás látványát csak még valószerűtlenebbé teszi a tény, hogy semmit nem hall belőle. Még azt is van ideje felfogni, hogy mindjárt megérkezik valahova és az valószínűleg nagyon kemény lesz. Igyekszik oldalra fordulni, vállait felhúzza, állát melléhez, könyökét bordáihoz zárja, lábait felhúzza, hogy tompítsa a becsapódás okozta károkat, de az még így is olyan, hogy egy pillanatra azt hiszi, belehal. Mintha minden belső szerve ki akarna szakadni, mintha minden izma egyszerre görcsölne be. Rázuhan a sötétség.
De él, lélegzik. Óvatosan megmozgatja a kezét, lábát. Működnek, de mintha egy csomó kő között mozogna. Kinyitja a szemét és látja, hogy tényleg egy halom szürke, formátlanná tört szikla alá van félig eltemetve. Feje úgy fáj, mintha pöröllyel csapkodták volna puhára, de ahogy óvatosan körül néz, a gerincét óvandó keményre görcsölt izmok szorításán kívül nem érez semmi szokatlant. Ha belül nem szakadt le valamije, még akár túl is élheti. Lassú mozdulatokkal tolja arrébb magáról a törmeléket, aztán mikor kellően kiszabadult hozzá, kezével támasztva magát felül és lassan tapogatva, a vért alá benyúlkálva sebeket keres magán. Több helyen szivárog a vére, például a füleiből is, de egyik sem súlyos, a bár a csend vészt jósol. Syd megpróbál gondolkozni.
~Ha megsüketültem... akkor is élek.~
Lassan tápászkodik, bár vérében egyre jobban üvölt a menekülhetnék. Rohanni akar, el innen, de nagyon gyorsan. Mivel az egész környéket ellepi a sűrű por, fogalma sincs, hogy hol van. Szédül is, alig bír felállni, meg is támaszkodik a térdein. A porfüggönybe mered és próbálja eldönteni, merre rohanjon. Mit is csinált éppen, mikor ez történt? Hol volt és kivel?
~Nae...~
Az elf lány! A katonája, a csapattársa! Most még vigasztalanabbnak tűnik a porfüggöny. Merre induljon, merre keresse? Mi van, ha valami maga alá temette?
Valami moccan a lábánál. Syd bambán mered a bokája mellett egy halom kő alól kikandikáló másik csizmára, agya lassan dolgozza fel az információt. Akkor viszont törődött állapotához mérten fürgén veti magát a törmelékre és kaparja elő alóla a fehér hajú lányt. Az elhelyezkedése alapján pont alá került, ami furcsa módon megrázza.
~Ha én ütöttem agyon...~
De a lány mocorog, tehát él. Talán nyög is, de Syd nem hallja. Mellé térdel és igyekszik szemügyre venni, hogy van-e valami sérülése. A bokája úgy áll, ahogy egy bokának nem kéne, szóval járni nem fog tudni.*
-Bassza meg! *szakad ki Sydből az indulat, aztán már cselekszik is. A lány felső teste mellé guggol, aztán lába között átfogja a combját, másik kezét a hóna alatt a hátára csúsztatja, aztán minden erejét összeszedi és talpra áll. Kicsit imbolyogva, de megindul arra, amerre a fekvő helyzetük alapján úgy gondolja, hogy a katasztrófától elfelé vezet.*
-Húzzunk innen! Gyerünk, nyomás, el innen, gyerünk, gyerünk, gyerünk... *Nem biztos benne, hogy mondja vagy csak gondolja, hiszen csak a fejében hallja a gondolatokat, de az biztos, hogy más most nem jár a fejében, csak az, hogy a lánnyal együtt minél messzebb jusson ebből a káoszból.*