//Álomképek//
*Felül. Látszólag bátran és eltökélten, de fájdalmak és a láz kínozza. Megpróbál mosolyogni, igaz, az régen sem ment túlságosan, bár az utóbbi időben, amióta Kaiykoval van, egyre többet gyakorolja. Grimasz ül az arcára, ami a legkisebb jóindulattal nevezhető mosolynak, majd szemei visszafagynak. Csak akkor hunyja le tekintetét, mikor Kayiko a gyöngyöző homlokot törli meg, s halk sóhajtással adja tudtára, hogy ez jól esik neki.*
- Jéghideg a kezed. Az bizony. *Mormogja, persze a világért sem lökné el magától. Egy pillanatra mindent elfelejt ismét, mi hosszú ideje kínozza, a múlt árnyait Kaiyko fénye messzire üldözi, elnyúlt foltjuk a Holdudvar végében jár csupán. Ajakkal illetik, mi számára szokatlan és ismeretlen érzés, ezúttal azonban nem hideget érez, mert az ajkak érintése puha és kedves. Kinyitja szemeit, s tekintetét Kayikoéba fúrja.*
- Felkelek. *Mondja ki, s szinte ezzel egy időben tornássza fel magát, jóllehet a lány segítségére is szüksége van hozzá. Közben elnyűtt arcát és kialvatlan szemeit figyeli.*
- Nem aludtál. Hiba. *Kezdi az okítást.* Pihenni kell, úgy bizony. *Magához vonja bekötött és sérült kezét, közben olykor ajkára és szemeire görcsöt húz a fájdalom érzete. A fájdalom mestere a mimikának, ezt mindig is jól tudta, bár régebben kedvezőbben viselte, ettől jóval kevésbé mutatott érzelmeket. Mára már eltunyult.*
- Menjünk vissza a fogadóba. Azon keresztül a főtéren vagyunk hamar. Elég hamar. *Az ujjáról el is feledkezett már, csak méla pillantást vet, amint Kaiyko elteszi azt, csak akkor villan be neki az éjszaka. Az ivás fogalmára szinte azonnal észreveszi cserepes ajkait, melyen mélán húzza végig ép ujjait. Kifejezetten mocskosnak és mégis valamiképp tisztának érzi magát. A lány mellett egyszerűen nem lehet mocskos, nem lehet beteg, az őt körbelengő aura úgy szippantja magába, mint örvény a folyóban, előbb lassan keringve, aztán egyre gyorsabban, hogy a mélyben kössön ki. Megborzong, hűvös a hajnal, a tábortűz utolsó parazsai régen kialudtak már. Kiss támolyogva indul el, közben Kaiykoba kapaszkodik kissé, de aztán összeszedi magát.*
- Megy magamtól, nem kell. *Hangja nem érces és nem súlyos, nem feddi meg a lányt. Pusztán önérzete sérülne picit, ha nem egyedül indulna el, önmagától. Egy valamit azonban még tisztázni kell, mely, bár lehet hogy elhangzott már, de az is lehet, hogy ebből a szempontból még nem beszélgettek soha.*
- Kaiyko... neked van családod? *Kérdezi, mert, ha a lány pusztán kalandos útja végén bukkant Ortasra, s néhány nap múlva továbbáll, értelmetlen az egész, felesleges és pillanatnyi öröm, melyet hosszan tartó fájdalom követ. Érzi a Dühöt ismét gyűlni, de gyenge hozzá, hogy rátámaszkodjon, így marad pusztán a hideg tekintet, mely a lány fakóiba összpontosul fátyolosan. A Pegazusra különösebb figyelmet nem szentel, a szokásos asztalok és székek. Véres kezét igyekszik úgy elrejteni, hogy az ne legyen túl nyilvánvaló. ~ Le kellene mosakodnom, de majd a kútnál. ~ Határozza el.*