//Lamia Sron//
* Istenek? Pusztuljon az összes, ki merő unalmában a világot egybegyúrta, mocsokból meg sárból, hogy csupán kedvtelésből kérésznyi életet leheljen bele, aztán gúnyos vigyorral lesse, ahogy teremtményei, mint olcsó bábok, küzdjenek a sorssal egymáson felülkerekedve. A férfi ha tehetné, arcon köpné őket legalább százszor, de jól mondja a bort ízlelgető nőstény; jobb dolguk is akad, mint az égiekre pazarolni féktelen gondolataikat.*
- Már épp kérdezni akartam, hogy nem-e vágyik társaságra.
* Húzódik fakó képére elégedett, zsivány mosoly, ahogy határozottan az asztalhoz lép ő is, szemben a másikkal telepszik a kicsiny székbe. Éjszín páncéljának lemezei fájdalmasan nyögnek, sercegnek, csikordulnak össze, de az illesztés annyit enged, hogy viselőjüknek ne kelljen feszengeni benne, kényelmesen veti hátát a támlának, koppanva helyezi kupáját az asztal silány lapjának.*
- Olyan a bor, mint a légyott: két ember kell hozzá. Lehetőleg egy nő meg egy férfi, bár manapság ez már sokak által vitatott...
* Sejtelmes, elmélkedő hangon kezdi szőni a beszélgetés fonalát, minek vége még sűrű ködbe vész. Érdekes dolog ez, mikor az ember álca mögül les a másikra, s maga sem tudja, hogy nem-e az is megtévesztő maskara, mit lát. A nőstény nem tudhatja biztosra a férfi szándékát, sejtése, felvetése lehet róla bőven, nemes, vagy aljas, attól függően, hogy kikkel sodorta össze eddig az élet. A vadásznak is csak egy ócska papíros jutott, rajta némi felületes információval, de vajon a nőt hányan próbálták már meg tőrbe csalni? Feltéve persze, ha ő az, kinek lenni kéne, a cél most ennek kiderítése.*
- Szerelmi bánat, vagy pont hogy megfelelő prédára les? Esetleg csak magának való lélek, hogy éjnek évadján egy fogadóban egyedül kortyolja a piát?
* Ujjai körbe-körbe járnak a pohár vörösre festett peremén, s szemeivel követi őket, ahogy a vérszín nedű kenődve kiül a kesztyű anyagára. Közvetlen, igencsak leplezetlen kérdésére emeli fel tekintetét, s úgy fénylenek méregzöld íriszei, mintha csak a másik gondolataiba, érzéseibe kívánna látni. Minek pazarolja az időt mesterkélt, udvarias mázra, nem olyasfajtának tűnik a szuka, ki a szemérmetlen kérdésektől vöröslő pírban úszna, ez már az elején világosan kiderült, s a hím sem az a nemes lelkű, gáláns lovag, kivel egy igazi tündérmeséből vágtat át fehér lova. Ő inkább a rémtörténetek kegyetlen hőse.