//Dagron és Raica//
*Nem érti. Hiába figyeli a számára meglehetősen furcsa, és szokatlan párost, nem tudja megérteni, hogy mi visz rá egy fajtájabelit, hogy elfekkel közösködjön. Ez is valami itteni felfogás, de nem igazán van alkalma magyarázatot kérni a másiktól ezzel a dologgal kapcsolatban.
Kicsit még azon is elgondolkozik, hogy talán nem lenne-e jobb döntés egyszerűen csak visszamennie a szobájába. Nem a tapintat vagy valami ahhoz hasonló szól belőle, sokkal inkább csak a szokásos gőg, és dac.
De mielőtt még el tudná dönteni, hogy mi legyen, a hím visszasétál hozzá.
A magyarázat és a bocsánatkérés kicsit sem enyhít a hangulatán, elhúzva a száját, kissé gyanakvóan méri föl az előtte álló nőstényt, ha csakugyan követte a hímet az ő közelébe. A kis nőstény ábrázata talán egy külső szemlélődőnek úgy tűnhet, mintha féltékenységből méregetné az elfet, pedig ez pusztán csak annak a fajtája miatt történik. Talán, ha szem, vagy fültanúi lettek volna a közelmúltban történt szóváltásnak azzal a vöröskével, talán megértenék, hogy a neveltetésén és származásán kívül miért is táplál előítéleteket az elfekkel szemben.*
~Indulhatunk?!~ *A többes számra a meglepettségtől tágra nyílnak a szemei, és azonnal döbbenten Dagron felé kapja a fejét.* ~És mi az, hogy „menjenek csak előre”?!~ *Sehogy se tudja ezt az utolsó megszólalását hova tenni, de most jobban el van azzal foglalva, hogy a lehető legkevésbé üljön ki az arcára a méregtől felfújt arc. Ezen pedig nagyon nem segít az a pimasz mosoly, ami ismét kiült a hím képére.
A külső kezét – amit a lila hajú nem lát – ökölbe szorítja, majd azzal a lendülettel elkapja a hím felkarját.*
- Elnézést, csak egy pillanat! *Veti oda gyorsan a lánynak, majd arrébb rángatja magával Dagront néhány lépés távolságra.*
- Egy „Nem bánnád, ha…” kezdetű mondat el kellett volna, nem gondolod?! *Sziszegi közelebb hajolva a hímhez, próbálva minél inkább halk maradni, hogy más fülébe ne jussanak el a szavai. De ha el is jutnak, nem igazán érdekli. Legszívesebben a fülénél fogva húzta volna odébb, de több érv szólt most ellene.
Türkiz íriszei a sértettség miatt érzett hirtelen méregtől szinte szikrákat szórnak. Bizonyos szemszögből meg lehet érteni, hisz a vadászat az ő ötlete volt, a hím pedig a megkérdezése nélkül szinte azonnal be is szervezett még valaki mást. Ez a fajta pofátlanság talán még egy felszínit is sértene, akkor ő mit szóljon?
Nem vár erre válasz, csak visszasétál oda ahol eddig álltak, és ahol a lila hajú várakozik, majd duzzogva, keresztbe font karokkal várja, hogy mikor indulnak, merthogy amíg a hím nem közli vele az okát, addig nem látja értelmét, hogy a lila hajúval ketten előremenjenek.*