//Második szál//
//Zaratinate Roentra//
- Szerencsésnek érezhetik magukat a háború miatt *jegyzi meg a tündér, mikor fejben végre sikerül összekapcsolnia a dolgokat* A karavánpihenővel együtt a borászat is eltűnt a föld színéről, ami ott működött, így igazából Arthenior és Lihanech elvesztették a legkomolyabb szőlőjüket. Nagy veszteség a világ ezen felének, viszont biztosra veszem, hogy amint a háború zajai elültek, a borárak megsokszorozódtak az árura való kereslettel együtt. Kellemes élmény lehetett a családodnak.
*Nem igazán érzi át a kellemes élmény fogalmát, ilyenkor talán hasznos lenne, ha hozzápárosítana a mondandójához egy mosolyt, vagy bármi hasonlót, mert így még a végén irigynek fog tűnni. Rövid gondolkodás után viszont úgy dönt, inkább az, minthogy felsüljön az erőltetett emócióimitálással. Több oka is van a döntésének, az egyik legerőteljesebb, hogy valamennyire tényleg irigy a dologra, nem túlzottan, egészséges mértéknek nevezné inkább. Szükséges, hogy szolid mértékben irigykedjen azokra, akik vagyonra tesznek szert, hisz ez motiválhatja arra, hogy ő is vagyont szerezzen. A másik ok, hogy így hű maradhat önmagához, a harmadik, hogy még kellemetlenebb volna, ha a rosszul játszott érzésekkel sülne fel, mintha bármit gondolnak közönye feltételezett álarca mögé.
A főnemesség pedig valóban elég törtető cél bár, de mégsem olyan vészes, vagy elérhetetlen, pontosan azon dolgok miatt, amiket korábban felsorolt. Ez az egész a vagyonról szól, vagyont pedig fel lehet halmozni, ha a tündér jól keveri a lapjait. A kapcsolatok épp annyira kellenek hozzá, mint a kereskedelemhez magához, se jobban, se kevésbé, így ha az alapvető életszükségletei kielégítését már elfogadták a létezés feltételének, akkor ez a kijelentés igazán nem volt információértékű. Ezt azonban nem jegyzi meg, hozzászokott már az ismétléshez, számára nem szükséges, de tudja, hogy van, akinek az. Időközben megérkezik a rántottája is, amihez hozzá is lát. Két falat között megjegyzi, mintegy válaszul:*
- Köszönöm. A cél valóban nagy, de nem elérhetetlen, és ez nekem már elég. Persze ha az életet egy folytonos emelkedőnek tekintjük, az állomásokat nevezzük célnak, akkor ha egész precízek akarunk maradni, mindig csak a soron következő mérföldkőre kell összpontosítani. Így ez még célnak sem cél, nevezzük álomnak. A cél jelenleg, hogy saját házam legyen. Nem mellesleg az egyfajta becslésként is funkcionálhat majd arra nézve, hogy hogy milyen gyorsan gyarapodik a vagyonom, bár külön kiemelném a becslés szót. A kereskedőség elvégre nem egy kőbe vésett fizetéssel rendelkező szakma, vannak jobb és rosszabb napok, hatok, évek. Neked nyilván nem kell magyarázni.
*Elvégre a lány is alkalmi munkákból él, ha épp érkezik rá megrendelés, akkor van fizetség is, ha nem, akkor sajnos nincs. Ha egy közkedvelt hasonlattal szeretne élni a helyzetre, akár úgy is fogalmazhatott volna, bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Ennyire viszont nem akarja elvinni a beszélgetést a nép ajkának irányába, és szintjére, megmaradni a maga ízléses, ha nem is túl emelkedett szintjén.*