//Kyrgad Daechir//
*Jóízűen forgatja át szájában a fűszeres nedűt, mielőtt hozzáfogna a gondolataiban felsejlő férfi háttértörténetéhez, kinek ihletője nem más, mint a vele szemben helyet foglaló fakó hajú. Kedveli az efféle játékokat. Néha a látszat csal, de olyan sokszor egyezik meg a valósággal.. Leplezetlen érdeklődéssel íriszeiben figyeli mit vált ki a mese főszereplőjéből a kérdésére adott válasz és elégedettség tölti el a reakció láttán, akár ennek jelének is lehetne nevezni az enyhén domborodó hátat, ami a macskákéra emlékeztető egy pillanat erejéig. Mindaddig, amíg az egyik előrebukó hullámot rendre nem utasítja nyakához. Nem veszi még magához a kupában levő bor maradékát, kimondottan lekötik a másik szavaihoz ahhoz, hogy megfeledkezzen róluk erre az időre és ne foglalkozzon mással.. Ujjával sem körözget vagy matat egy csipetnyi szórakozást keresve.*
- Végülis csak az lehet lovag, ki annak nevezi magát.. *ebbe a részbe láthatóan nem is kötne bele, ám hanglejtéséből érezhető, hogy itt még nem ért véget az ezzel kapcsolatos mondanivalója.* Ám nem értek egyet. Egy lovag magáénak vallhatja éppenséggel mások elveit is, ha belegondol.. Miféle álszentség az, amikor a maguk igazságban sem hisznek igazán? Csak kibújnak alóla, ha valóban félredobták már és nem a sajátjaik szerint élnek. *ez az ő elképzelése a lovagokról és ha eszerint nézi, a férfi a saját szavaival bizonyította be neki, hogy az. Egy lovag, nem befolyásolható. Szilárd kövekkel alapozta meg útját és halad ezeken.*
- ..ami a halált illeti *nedvesíti be ajkait egy mélyebb lélegzetvétellel egybekötve a folytatás előtt.* gondolom ismeri a szálló igét, mi szerint az erős elpusztítja a gyengébbet. Neki megváltás, békés a húsba tépő fájdalom megszűnése és nem tudja élvezni annyira az életet, ha a szenvedés már egyszer megmérgezte. *talán egy kevés sajnálat tükröződik az alig félrebiccentett üstökön, ahogy szemöldöke ívelődik*. Az erős él, az erőtlen porba hullik és mire őket megkörnyékezné a halál megöregednek, fájni fognak a csontjaik, sajogni a derekuk. *mosolyodik el derűsebben.* Én sem szívesen viselném, tele szarkalábakkal, a hátramaradt pár évet.. *mintha csak szög bújt volna ki a zsákból. Hova sorolja magát, csillogtatja hiúságát.. Ugyanakkor a félreértett mozdulatot ebbe a kategóriába sorolja a gyanakvó természet és hangot ad a fejében körvonalazódottnak. Visszautasítja a lehetőséget, tartásában, megingathatatlanságában nagy büszkeséggel a csábító ajánlat ellenére.
Mi tagadás meglepi a cáfolatot megelőző mozdulat, min fél szemét tartja csak rajta.. Végül odafordítja orcájának másik felét is, állát enyhén megemelve sandítva az úrra. Valóban nem-e.. ? Szemtanúja az elkenődött foltnak. Mintha szóra nyitná száját, de oly` hamar abbamarad az ajkak mozgása és válik belőlük kellék egy tűnődő pillantáshoz, ami a fekete szálak alatti agytekervények szorgos kattogására utal. Tévedett volna.. ? Nem szól. Íriszpárjával követi csak a tetszetős alakot és mérlegel. Az utolsó esély a döntése véglegesítésére vészesen közeledik, már a lépcsőaljnál szemez vele és a fene vigye el, amiért nem akarja elmulasztani. Jobban ki akarja ismerni, ami nem egyenlő a megismeréssel és a bor társaságában.. Kiváló alkalom.
Puhán támaszkodik ujjaira, miként feláll és tekintetét a kupáról felemeli a férfire, csipetnyi megadással a kékes párjában.*
~ Megyek.. ~ *nyúl keze a háttámlára hajtott lebernyegért majd indul meg ráérős ütemben partnere után, hogy ha az még mindig odalent várja, csak készülve a fokok szelésére lazán elhaladhasson mellette. Válla felett fog hátrapislantani, ha sikerült.*
- Odafent találkozunk. *a lépcsősor tetején. Ki nem hagyná a lehetőséget, hogy magához ragadja a felvezetésben rejlő potenciált..*