*Alighogy becsukódik az ajtó, már nyílik is ki megint. Lux áll mögötte, égő arccal, erőteljesen és feldúltan motyog, közben csapkodó lépésekkel, köszönés nélkül elindul a hálótermek felé.
Aki jobban odafigyel, az hallhatja, hogy szitkok ezer átkát mormolja, s szemeiben haragos tűz ég. Aki még jobban kíváncsiskodik, és jobban odafigyel, az hallhatja, hogy szitkai tárgya nem más, mint önnön maga. Nem hiába szokott aranyhalként utalni magára -most is a szobájában felejtett valamit. Pontosabban egy könyvet. Még pontosabban egy könyvet, amin lakat van. Nem napló, hanem novelláskötet, a saját novelláskötete, amiben nyugodt pillanataiban szokott irogatni. Ez segít neki ellazulni, kikapcsolni és átgondolni a gondokat-bajokat.
További határozott lépésekkel felmegy a lépcsőn, de mivel tisztességes nevelés kapott, ezért nem csapja be maga mögött az ajtót, pedig benne van a mozdulataiban, hogy megtehetné, ha akarná. És akarja is, de nem teszi meg.
Ajtó nyit, ajtó csuk.... ajtó nyit, ajtó csuk.
A kisméretű, lakattal ellátott, lila alapon tarka könyvecskét két kézzel szorítja magához. Arcán földöntúli mosoly terül szét, kisimulnak a ráncai, mozdulatai lenyugszanak, pulzusa visszaesik 150 alá.
Túlzásnak tűnik, pedig ez egyszerűen kényszeres. Mint a tériszonya vagy érintés-fóbiája. Kisebb huppanással ér le a lépcsőről és úgy dönt, mégse megy sehová. Körbetekint, kihez tudna csatlakozni, de a vendégek mind magukba vannak burkolózva vagy belemerülnek egymás szemébe és kontaktusába.
Sebaj.
Akkor majd olvasgatni és írkálni fog mindaddig, amig vissza nem tér kalandozó kedve, akkor majd ismét elindul az ismeretlenbe. Talán még a főtér másik végéig is eljut.
Lezuttyan egy szimpatikus székre, leveszi táskáját, maga mellé teszi egy székre. Kibújik köpönyegéből is, ráterati a táskára, majd hátradől, leveszi a lakatot a könyvecskéről és belemerül a képzelet tengerébe.*