- Ha valóban elhiszi, hogy szándékaim egyenesek az engem máris boldoggá tesz.
*Sóhajt fel végre megkönnyebbülten, és magát már jobban elengedve dől hátra székén. A szemeit pár rövidke pillanatig lehunyja, míg apró kis örömújongását elrendezi lelkében, végül újból mosolyt öltve pillant vissza a férfira. Sosem volt felhőtlen társasági lény,az pedig, hogy egy beszélgetésben ő legyen a bátor kezdeményező teljességgel kizártnak tartotta. De ez most annyira más volt. Az első hosszabb pillantások alatt elveszett azokban a méregzöld szemekben, s a belőlük áradó érzések sem tudták elriasztani, ezen felül határozottan meg van róla győződve, hogy nem is tudnák. Mint egy mágnes, úgy vonzotta őt ide a férfi, és ellen tudott volna állni, de egyáltalán nem állt ilyen a szándékában.
A kezeit viszont elkapva a bögréről az ölébe is pakolja, majd egy apró, zavart szusszantással pillant is a hófehér ujjakra. Fázni? Lassan úgy érzi meg is gyulladhatna akár, de hogyan is vallhatná be, hogy még mindig borzalmasan izgatott a férfi miatt és kissé ijedt a vihartól. Ennyire most nem akar elesettnek tűnni, néha hiába is az. Most ő akar a biztonságot nyújtó kéz lenni,nem pedig az, akinek már megint segítségre van szüksége.*
- Igen, csak.. valóban még egy kicsit hűvösnek érzem idebent. De lassan majd átmelegszem én is. *Mosolyodik el bátrabban, majd a férfi szavai végül lassan valóban meg is nyugtatják.* Az állítólagos sötét köre mégis akkora örömet okoz. Mármint, értem ezt úgy, hogy.. nem is tudom hogyan értem. De boldoggá tesz, hogy nem vagyok a terhére.
*Húzza is ki magát büszkébben, majd ismét a kakaóhoz fordul pár korty erejéig. Talált egy olyan mesebeli, magányos lovagot, amilyenről a kislányok álmodoznak, míg édesanyjuk mesél róluk hasonló viharos éjszakákon. Noha a lovagok az ilyen mesékben általában szőkék, vidámak és olyan rendellenesek, akik tényleg csak egy ilyen nyugtató mesébe valók. Talán inkább nem is egy lovagra lelt rá, hanem egy sokkal valóságosabb sötét hercegre, kinek titokzatossága olyan csábító, amit egyetlen író sem merne, vagy tudna papírra vetni. Az efféle csodákat csakis a valóságban lehet igazán megismerni és Naime mérhetetlenül boldog, hogy épp ő lelt rá.*
- Szóval inkább a borús félhomály? *Mosolyodik el kissé, odébb tolva a bögrét,hogy kezeit kényelmesen elhelyezhesse az asztalon.* A tűző napot én is nehezen bírom,de az ilyen dörgésektől.. azt hiszem bátrabb, ha bevallom, hogy rettegek.
*Kacag is fel zavartan, a szemeit most az egyszer lesütve. Viszont a bemutatkozásra már újból ráemeli a tekintetét. Nem is furcsállja, hogy csak a keresztnevét tudta meg, nem is kérdez rá a miértjére. Neki tökéletesen elég, hogy már tudja a nevet, amin szólíthatja.*
- Morgrath. *Elégedett mosollyal biccent is rá. Viszont pillanatokon belül a magabiztos mosoly el is száll az arcáról, hogy helyét átvegye a kissé megszeppent meglepettség. Na nincs baj azzal, hogy öröme is csappant volna, sőt.. Csak hirtelen érte a hangulatváltozás. A váratlanul fellobbant vidámság őszinte boldogsággal tölti el.* Nem kell szabadkoznia herceg.. *Kacsint is rá pajkosan.* Én nem tudhatom mi történt magával és biztosítom róla, hogy kikérdezni sem fogom, hisz nem faggatni jöttem ide. Az pedig természetes ösztön a férfiaknál, hogy még a legkisebb sebezhetőség jelét is el akarják rejteni. Viszont számomra a maga fajta sokkal emberibb, mint egy olyan marcona férfi, aki képtelen kimutatni az érzelmeit, állandóan csak zord és kemény, mert abban a burokban érzi magát csak biztonságban. Egy ilyen férfihez sosem mertem volna odamenni. Ha olyan kegyetlenség történt magával, ami miatt ilyen keserű, akkor senkinek sem állhat jogában, hogy arra kényszerítse, hogy egyik pillanatról a másikra dolgozza fel a történteket, legyen ennek oka akármi. Hisz csakis maga a tudhatója mi mekkora hatással van a lelkére, mit hogyan él meg és ezeket hogyan tudja feldolgozni. Ha a felejtés sokáig tart, az kegyetlen, de az Istenekre, egyáltalán nem probléma. Az viszont egy jó meglátás, hogy mindezek mellett gondolnia kell arra is, hogy mihez kezdjen a későbbiekben. abban igaza van, hogy megragadni ebben az állapotban nem lehet, már csak azért sem, mert nem akarhatja, hogy megszakadjon maga miatt a szívem, nem igaz?
*Az arca most mosolytalan, de a hangja ismét oly kedves, oly nyugtató, amivel reméli, hogy eléri azt a hatást, amire vár. Ha csak a fogadóban lehet most a férfi mellet, akkor addig próbálja kissé jobb kedvre deríteni, a gondolatait elterelni. Hiszen igaz, hogy nem tudja mi bántja ennyire a férfit, de nem is a gondjait akarja megoldani, csupán csak enyhíteni a fájdalmán, ha ez lehetséges a nő számára. És már azt is győzelemként könyveli el, ha egy apró mosolyt csalhat az arcára.
Szinte önkéntelenül nyúl a férfi keze után, hogy azt a sajátjai közé fogja, közben rendületlenül pillant ismét a smaragd szemekbe. Megnyugtatja, hogy végre az íriszekben nem csak a keserűséggel átitatott bút és kínt látja, hanem valóban végre egy kis enyhet, amit talán magának is köszönhet.
A kezét végül elhúzza, hogy ujjait ismét a bögre köré fonja, de ebben a pillanatban a férfi fel is egyenesedik mellőle.*
- Csak tessék.
*Pillant utána, míg eltűnik a háta mögött, majd míg magára maradt, addig is a rendületlenül zuhogó esőt nézi. A villámok még mindig végigcikáznak az égen, amit egy-egy hangos robajjal átszőtt dörgés követ. Minden ilyen dörgés után a nő össze is rezzen, miközben hálát ad az egeknek, hogy előbb lépett be a fogadóba, minthogy a vihar utolérte volna. Az pedig csak még boldogabbá teszi, hogy idebent sem egyedül kell átvészelnie azt.
A hirtelen elébe kerülő tányérra pedig ismét csak néma meglepettséggel pislog.*
- Én nem.. nem fogadhatom el.. *Pillant fel a férfira, majd megadó sóhajjal és egy kedves mosollyal biccent hálásan.* Köszönöm, ígérem meghálálom még. *Húzódik is közelebb az asztalhoz, miközben lassan az ételnek is lát, majd egy falatot a villájára szúrva tartja is a férfi szája elé kuncogva.* Ám, de akkor ezt pedig elfogadj ön tőlem? Utána pedig akkor mesélhetne is nekem, hogy az a bizonyos 'hogyan tovább' miképp működne magánál. Van e már valami eszes kis terve a későbbiekre?