//Az Alrishul Ház Visszatérése//
-A szerencse, az ránk férne. *Komorul el Kirgush Hul hó szemöldökű tekintete. A bűntudat, ami a lelkét nyomja egyre feszengetőbb érzést kelt a mellkasában. A folyón történt támadás emlékei visszafordíthatatlanul égtek bele tudatába, s az idő sem gyógyíthatja be azokat.
Már hónapok óta úton voltak kereskedő karavánokhoz csapódva, egy gazdag kalmár vándorlásának álcázva rendkívüli jelentőséggel bíró útjukat. Hűséges őrei, kiket mind fiainak tekintett, büszkén és állhatatosan viselték a hosszú út viszontagságait, minden este öreg testőrkapitányuk múltba nyúló artheniori legendákról szóló szavain csüngve. Nemkülönben kedvelték Urukat, úrnőjüket, és gyermekeiket. Even Alrishult, első és egyszülött fiút, kit atyja megbízásából harcossá nevelhetett, Aheiat a kis arany göndör tüneményt, ki mindig vidám dalokkal szórakoztatta kíséretét, s mindenkit egyformán szeretett.
Északon hajót szereztek, és az öreg, de masszív folyami bárkán folytatták útjukat. Pihentető volt a változatos tájakat felvonultató szárazföldi út után a folyók sodrára, majd irányváltást követően, a víz erejével megbirkózó, számukra kedvesebb vitorlába kapó szélre bízni magukat.
Ahogy közeledtek útjuk végső célja Arthenior felé, lelkük felszabadultabb, figyelmük lankadóbb lett, bolondoztak, nevetgéltek, még utoljára engedett nekik sorsuk hálószövője néhány kósza szálat a várhatóan akadályokkal teli újratelepedés előtt. Nem számított támadásra az Alrishul ház testőrségének kapitánya, s tőle erre már emberöltők óta nem volt példa. Mulasztása majdnem küldetésük végső kudarcát okozta.
Lassan haladtak az artheniori Nagy folyó sodrával szembe, a sosem lankadó szél dagasztotta a folyami vitorlás fehér vásznait. Szép napsütötte reggel volt, a meleg takarókba burkolózott legénység és az Alrishul család tagjai is ébredeztek éppen. Mindenki ruhában, páncélban aludt, ahogy ezt a hosszú utazás alatt már megszokták. A hajó raktere a Ház örökségével volt megpakolva. Egy-egy őrszem a hajó elejében és végében teljesített szolgálatot. Jócskán elhagyták a folyó felett kecsesen átívelő, a szárazföld felől artheniorba utat biztosító hidat, s a víz ösvénye lágy ívben kanyarodott el, ahogy Lihanech eleme szabadságot tört magának.
Minden hirtelen történt, a levegőt hasító hangok rombolták le az idilli későhajnali képet, s a hajó tatján eddig vidáman lengedező fehér alapon fekete pegazust ábrázoló címerlobogó mellől hörögve dőlt a hajó fodrától felkavart vízbe az őrszem. Riadót fúvó kiáltása volt utolsó még e világon kiejtett jajszava. A halált hozó lángoló vesszőt több is követte, s tucatjával csapódtak be a deszkázatba, s a fedélzeten tartózkodók közé. A katonákat az ilyenkor várható pánik nem ragadta magával, s a közülük pajzsot hordó néhány, a bárka oldalfalához állva igyekezett falat képezni Ura, Úrnője, Even és Aheia védelmében.
A záporozó lángoló nyilak egyre terjedő pernye szélű lyukakat vájtak, a hajó mozgása álló majd ellentétes irányt vett fel, s menthetetlenül sodródni kezdtek a part szélén már gyülekező martalócok felé. Distan Alrishul, utasította Kirgusht, hogy feleségét, és gyermekeit menekítse a túlpartra, bár mindannyian harcolni akartak. Az uralkodói hangsúlyú parancsnak engedelmeskedtek azonban, s az öreg tartotta, a hajó védelmező takarásában lévő csónakba szállt a könnyekkel küszködő leány és a haragvó, de szófogadó ifjú harcos is. Utoljára édesanyjukat segítette két katonájuk a csónakba, mikor a bárka nagy zökkenéssel partot ért, s az Úrnő kis híján a két hajó közé esett. Az asszonyt felhúzták vissza a fedélzetre, a csónak elszabadult, s Even lába a megálló bárka és az annak nekiütköző mozgó csónak közé szorult egy pillanatra. Nagyot roppantak csontjai. Az ütközéstől ellökődő csónakot már lehetetlen volt visszairányítani a vitorláshoz, az öreg törpe a túlpartra kezdett evezni, a fájdalomtól félájult ifjúval és kishúgával.
A csata elkeseredett volt, a lángoló árbocot a vízbe döntötték a védők, elkerülve, hogy a tűz csapdájába essenek. A pajzsfalat a parton vesztegelve már nem lehetett tartani, a vezér kedvesét is vesző találta el. Distan látva bukásukat és élete párjának halálát, ellentámadást rendelt el 'Alrishul' csatakiáltását maradék embereinek elszánt ismétlő üvöltése követte, amint a támadók nyaka közé vetették magukat. Halálukon túl küzdöttek, s maroknyi ellen futamodott meg a sűrű bozótos takarásába. Az Úrnő személyes testőrei üldözték őket tovább, Distan és valahány még lélegző katonája földre dőlve várta utolsó legyőzött ellenségük mellett a győzelem hírét. Mire a két katona visszatért, már alig volt bennük élet. A Vezér egyikük kezébe nyomta lándzsáját, s ők elindultak a folyón fel, hogy a túloldalt partot érjenek.
A megmenekült gyermekek és Kirgush Hul végignézték a történteket, s az öreg is megmutatta most soha nem látott könnyeit. Úgy érezte, nem érdemli meg a házától szolgálataiért kapott Hul nevet.
A Pegazusban ülő társaság bizton észlelhette, hogy a vén törpe messze jár, és könnyeinek asztalfára csöpögő pergése megakasztotta a búskomorságot eleddig sem nélkülöző hangulatot.
-Már nem az vagyok aki voltam, Angastan, de a sorsunkat nem a véletlen csavarhatta újai köré, hogy most ismét találkoztunk. Többet kell, kérnem tőled annál, mint amit a régmúltban adni tudtam neked. Segíts az Alrishul házon, benned bízhatom már csak egészen. *Az öregtől szokatlan könyörgő, komoly szavak talán mindegyikükben megkondított valamit.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2010.09.03 11:49:28