*Miközben látja az elterülő könnycseppet, emlékeiben kezd kutatni. Eddigi élete során, nem sok nővel találkozott, aki miatt könnyeket hullajtott. Pontosabban Luna előtt egyel sem, miatta pedig már többször is. "Az első a tűz volt..." emlékszik vissza a rémes éjszakára, mikor kis híján elvesztette a nőt. Az a nap örök emlék marad, hogy figyelmeztesse mennyire könnyű elveszítenie az egész életét. Merthogy az számára egyet jelent Lunával. "Azt hiszem ez a nap is az örök emlékek közé fog kerülni... Hogy egy ostoba, rosszul elsült csíny miatt milyen könnyen el lehet veszíteni mindent... Ezt soha nem szabad elfelejtenem, ha eltűr még maga mellett." gondolja.
Mikor az éjnő elé térdel és átkarolja, megdermed. Újabb könnycsepp szabadul fel belőle, de ez most a megkönnyebbülésé. "Ne légy ostoba, lehet, hogy csak megsajnált..." emlékezteti magát. Nagyon reménykedik az ellentettjében, de tényleg csak reménykedni mer.* Ilyet még csak véletlenül se higgy, kérlek... *suttogja. Karjaival átfogja a nőt, hogy segítsen tartani magát.* Ne haragudj! Nem tudom mit képzeltem... *mondja, még mindig mentegetőzve, pedig már elege van saját nyavalygásából.
Néma csendben figyeli Lunát. Szíve felmelegszik kicsit, mikor tátogni látja az éjnőt. Tudja milyen érzés. Sejti, hogy most ő sem lenne képes egy ép mondatot, vagy akár szót kinyögni. Nagyjából úgy érezheti magát mint egy gyerek, aki nem tudja hogyan kommunikáljon szavak nélkül.
Mikor a sötételf ismételten átöleli, Asto hasonlóképpen cselekszik. Karjait átfonja az éjnő hátán, magához láncolva választottját. Mikor úgy véli itt az ideje, kicsit hagyja magától eltávolodni, majd gyorsan gyengéd csókot lehel ajkaira. Hajlandó bármi következménnyel szembe nézni. Nem érdekli, hogy pofon, vagy elküldés a jutalom, de erre még vágyott, utat engedve saját önzőségének. Mégis, leginkább abban bízik, hogy Luna ebből rájön, hogy mit érez iránta és hagyja, hogy a félvér mellette maradjon. A nemes abba is beletörődne, ha távolról csodálhatná a nőt. Nem számítana neki, csak boldognak lássa.*