//Gidralds Mohen//
* Nyugalma persze nem tart sokáig, pont, ahogy már előre gondolta. A bejutással lényegében nincs gondja, azonban azzal, hogy feltűnés nélkül, nyugodtan ülhessen saját kis csendességében már annál inkább. Tényleg nem vágyott másra, csak arra, hogy a sötétbe meghúzva magát a benn tartózkodó csőcseléket elemezze. Nem akart beszélgetni, nem akart barátkozni, és arra sem vágyott, hogy az alkoholtól túlfűtött férfiak megkörnyékezzék. Csak pár órát akart, míg az idő kitombolja magát, és utána útjára akart koncentrálni, hogy ha kell nappal is folytassa útját, ezzel is behozva lemaradását.
Persze azzal nem számolt, hogy a fogadó népe között esetlegesen elfek is lehetnek. Nem, nem kifejezetten utálta őket, bár tény, hogy gyermekkorától belé nevelték a más fajoktól való elkülönülést. Hiszen kirekesztett volt ő is és családja is, arról nem beszélve, hogy miért is akart volna vegyülni olyanokkal, akik csak és kizárólag a gonoszt látták benne és a fajtájában.
Így tehát nem kicsit lepődik meg, mikor meghallja a felé intézett kérdést. Szemöldöke kissé megemelkedik, a lágy bariton hallatán, majd vizslató pillantással mered az előtte álló magas férfira. *
- Nem vagyok én semmi úrnője, esetleg az ura, és az is csak a saját magamé! * jelenti ki kimérten, majd nem törődve azzal, hogy milyen ellenszenvet válthat ki a másikból, eszébe sem jut azt hellyel kínálni. Tőle aztán addig állhat ott, míg gyökeret nem ereszt. És a férfit látva, na meg bőrszínét teljesen biztos abban, hogy ez előbb utóbb megtörténik, hiszen ők a természettel nagy barátságot ápolnak. Így nem lenne meglepő, ha pár perccel később már egy dús lombkoronával megáldott fűzfa állna előtte. Hogy miért fűzfa? Hát végül is az a haj… és a tincsei… *
A hozzászólás írója (Sae'na Dyral'aen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.11.29 19:37:00