*A fogadóba lépve még erőteljesebben támadják meg arcüregeit a legkülönfélébb agresszív, és kevésbé agresszív de semmiképpen sem kellemes szagok és illatok. Meera enyhén elfintorodik, minekutána megszokta az elmúlt hónapok nyugalmát -leszámítva az egy-egy, üdítő változatosságot jelentő balszerencsést akit karmai közé kaparintott- jelenleg kifejezetten zavarja a város bűze és mocska, mely a szegénynegyed után legnagyobb mértékben épp a fogadókban és kocsmákban koncentrálódik. De nincs mit tenni, egy ágyra szüksége van, így hát próbálva kerülni a feltűnést -ami lássuk be elég jól megy neki ha úgy akarja- odasétál a pulthoz és megvárja amíg a fogadós figyelemre nem méltatja. Addig csupán kecses ujjaival dobol türelmetlenül a pulton. Mikor a fogadós végül ráér, Meera feljebb szegi fejét, láttatva a fogadóssal gyönyörű arcát. Az persze felismeri hiszen éppen elég sokáig vendégeskedett nála ahhoz hogy emlékezzen rá, és persze a bérrel sem késett el soha.*
-Nocsak... üdvözlöm újra minálunk kisasszony!*mondja mosolyogva, amit Meera egy kényszeredett, de talán elég őszintének ható mosollyal jutalmaz.*
-Szolgálhatok valamivel reggelire, vagy csak a szokásos szobáját szeretné a hölgy?
-Egyenlőre csak a szobát. Nem tudom meddig maradok, de...
-Ugyan egyet se gondoljon vele, majd rendezzük...*mondja a fickó barátságosan mosolyogva. Hát igen a kedvességnek is vannak előnyei, hát még a mindenkori pontos számlarendezésnek... Meera elveszi a felé nyújtott kulcsot és ráérősen elindul a szobájához vezető lépcső felé. Sajnos már az első itt töltött reggel sem telhet el incidens nélkül, ugyanis két éppen reggeliző lovag asztala mellett vezet el az útja. Namármost az ilyen kóbor lovagok sosem voltak híresek a modorosságukról, de jelen pillanatban Meera másra sem vágyik, mint hogy ledőlhessen egy ágyba, ennélfogva talán megérthetjük, hogy neheztelt az egyik lovagra, mikor az elhaladtában teli marokra fogta a fenekét. Mondhatjuk, hogy Meera túlreagálta a dolgot, mert visszakézből úgy vágta arcon az illetőt, hogy körmei végigszántottak az arcán súlyos barázdákat hagyva, melyekből egy pillanat múlva ömleni kezdett a vér. A hős kalandozó lovag lefordult az asztalról és nyüszítve a padlóba fúrta az arcát. Társa felpattant az asztaltól és már rántotta volna elő a kardját, mikor egy éles hang megállította:*
-Megállj! Dugd el azt a kardot fiam, még megkarcolod vele magad! * Az illető Cranmer kapitány volt, a városőrségtől aki nyilván épp reggelijét fogyaszthatta. A szerencsét csak tetézte, hogy Cranmer kapitánnyal Meera legutóbbi ittléte folyamán szoros ismeretséget kötött, így aztán ki tudott lábalni a mainál szorultabb helyzetekből is. *
-De hát nem lássa...?! Megnyomorította a barátom!!!
-Én csak annyit látta, hogy tiszteletlen volt a nemes hölggyel, aki teljes joggal emlékeztette a barátját a jómodorra. *válaszolta nyugodtan Cranmer, kezét sokat sejtetően kardja markolatán tartva. A "hős" lovag társa odalépett a földön fetrengő barátjához, és megnézte az arcát.*
-Összekaszabolta az arcát Egész életére elcsúfította!
-A bőr az leheged.*válaszolta Cranmer*-S a heg? A heg a lovagnak becses emlék, hírnév s dicsőség forrása, s az ilyen heg a mást nem emlékezteti arra hogyan s miként bánjon a nemes hölgyekkel. Egy lovag seb nélkül az fattyú, nem lovag. Kérdezze csak meg uram, megbizonyosodhat felőle, milyen boldog az.
*A hős dalia vonaglott a földön, nyöszörgött, vért köpött és vonyított; egyáltalán nem látszott boldognak. *
-Cranmer! Ezért megfizetsz erre megesküszöm!
-Ó lovag uram, ne ígérgessen felelőtlenül! Nem állhatom az esküszegőket, s a városi tanács felhatalmazott, hogy az ilyeneknek a fejét vegyem. Hajlandó vagyok hát elfelejteni az iménti szavait, de kérem ne ismételje meg őket.
*Azzal Cranmer Odalépett Meera mellé, s míg a két hős dalia eltakarította egymást a színről, s a fogadó egyéb vendégei is napirenre tértek az incidens fölött, Cranmer pár kedves szóban kifejezte abbéli örömét, hogy Meera visszatért a városba, s felajánlott egy esetleges találkozót, mint lehetőséget, hogy kissé elbeszélgessenek a világ dolgairól. Meera készségesen beleegyezett, de aztán a fáradtságára hivatkozván elköszönt és végre tényleg elindulhatott az ágya felé.*