//Maydeleine Rhywayers//
*A nő elég gyorsan megeszi a gyümölcsöt, az elf pedig csak szenved a ragujával. De jó hír, hogy a tényér már csak félig van, és nem csak a levét szedegette ki, hanem azért került a gyomrába egy kis hús és zöldség is.*
- A házhoz kényelmesen odaérünk. Kérsz addig még valamit?
*Szívesen fizet mondjuk még egy teát, vagy valami bővebb ételt a nőnek, ha kéri, nem okoz számára túl nagy nehézséget.*
- Belefér, persze.
*Bólint.*
- Két unokatestvérem lakik arrafelé.
*Dram mindig is kedves volt Aleimordhoz, a régi emlékek enyhe melegséggel töltik el a szívét. Aztán eszébe jut valami más is, és az arca kicsit elkomorodik. Hátradől a székben, és a kezébe veszi a bögrét.*
- Tudod, életemben eddig csak egyetlen egyszer voltam szerelmes, pedig a legtöbb szerencsés ember nem él annyit, amennyit én már megéltem, és ők azért elég gyakran válogatják a nőket.
*Ha Mady megpróbál közbeszólni, vagy bármi mást mondani, a férfi csak rászól, hogy várja ki a végét a történetnek.*
- Az én korom emberi években talán... Huszonkettő, huszonnégy lehet... Talán. Már ha jól számolom. Mindegy, nem is ez a lényeg. Szóval ez idő alatt csak egyszer voltam szerelmes. Alig múltam el negyven, épp a kamaszéveim végén jártam. Büszke nemesként, aki még a legtöbb nemesnél is nagyobbra tartotta magát, csak mert a szülei főnemesek... Gondolom el tudod képzelni, hogy milyen lehettem.
*Halkan elneveti magát.*
- Talán a piactéren találkoztunk, szegény elf lány volt, a Szegénynegyedben lakott. Valahogyan szóba elegyedtünk, én pedig teljesen beleszerettem. Ami nagyot dobott az egészen, hogy viszonozta az érzéseimet. Csak hogy ne hidd, hogy ennyire rózsás volt minden, én éppen akkor lettem valahogy felnőtt, negyven év telt csak el, és ő ma már ráncos és ősz... Tudod, elfeknél az idő kicsit más... Nem tudtam, hogy hány éves, a mai napig nem tudom, akkor nem is gondoltam arra, hogy ennyivel öregebb nálam. De hát a szerelem... Csodálatos éjszakákat töltöttünk el, de csak titokban. Ha lebuktunk volna... Gondolom el tudod képzelni. Engem nem érdekelt, feladatom volna érte mindent, de ő összetörte a szívemet. Tejesen kiborultam, nem értettem az okokat. Csak egy évvel ezelőtt derült ki, hogy miért. Egyrészt nem akart belekeveredni a nemesek mocskos játszmájába, ahogyan ő hívta, másrészt pedig kiderült, hogy terhes lett. Inkább összetörte a szívemet, és eltitkolta a fiút, hogy ne eshessek ki a státuszomból.
*Miközben mesél néha-néha belekortyol a teába.*
- Tudod, hogy hogyan találkoztam Dromellel? Elcsábított egy parasztlányt, elvette az ártatlanságát, amiért el akarták látni a baját. A fiú futott, a megtermett férfiak pedig utána. Átesett a Templomkert kerítésén, éppen akkor, mikor a Templom alatti Könyvtárba tartottam. Végignéztem az egészet. Jó kis bemutatkozás, nem? Ott elegyedtünk szóba, és a beszélgetésnek az lett a vége, hogy kiderült, van egy fiam. Születése óta figyelte a házunkat, képzeld csak el. Nézte, hogy az ugyan olyan nevű rokonoknak mindene megvan, neki pedig semmilyen sem. Nem tudta, hogy én vagyok az apja, mind a ketten ugyanannyira lepődtünk meg. Én dühös voltam, mert egykori szerelmem hazudott nekem, Dromel dühös volt, mert már hallomásból is gyűlölt, nemhogy mikor megtudta, hogy én nemzettem. Nagyon nehéz lehetett neki... Segíteni akartam rajta, de nem engedte, folyamatosan eltaszított magától. És most nem tudok róla semmit... Ott van kint valahol... Vagy már nincs kint, nem tudom.