// Ayen, Dars és Lú számára //
*Amint megjelenik újabb férfiúi társuk, ki elrabolja tőlük a nőstényt, Arzurel belátva tehetetlenségét és mint ma másodjára is sárba tiprott férfiasságának szégyenét, meg sem várva, hogy kiérkezzen rendelése, s szótlan valójában, feláll székéről, azzal tovább nem is törődve, majd távozik. Nem tudja hová, nem tudja hol lelhet megtört lelke vigaszra, de nem is érdekli. Mint hím, csődöt mondott, hiszen elsőnek egy másik nő, majd egy udvariasságot hírből sem ismerő idegen nyomja le. Bár talán a bárd mondhatni még igyekezett emberhez méltón, gerincesen viselkedni...
De már semmi nem érdekli, így kisiet a fogadóból és elindul előre, talán magába a halál karjaiba, azt se bánná. Megbukott, mint férfi, hisz legyőzték. Megbukott, mint fiú, hiszen szülein se tudott segíteni. Megbukott, mint testvér, hiszen évek alatt sem volt képes előkeríteni ikertestvérét. Már látja, egyetlen lehetősége, ha megszabadítja a világot egy ilyen szerencsétlenségtől, kiből csak a baj fakadhat...
Ám valaki mégis ellent mond, méghozzá ő, kinek nevét senki nem tudhatja, s talán maga is feledte már, míg csak élete hosszan elnyúlón vezekel, s csupán tanul. De nem, még ő sem szólal fel, hogy ne legyen botor, s küzdjön tovább. Hát ezt örökölte volna meg, a nagy küzdés vágyat? Inkább keresi a sötét és kínzó halálban a megnyugvást, mintsem a győzelem édes csókjában? Hányingert keltő már a puszta gondolat, ahogy a csontos kéz hűvös simítását perzselő harapás követ, miként a halál lángoló koponyája elevenen falja fel lelkét. Pedig bizonyosan meglelhetné minden bánatának forrását és kitéphetné. Kitéphetné saját szívét, hogy vérével vésse a fal anyagába, minden hibájának okát. Maga a lét, csak ez lehet, mi ilyen sanyarú, mi ilyen fájdalmas. De ha szaggatná késeivel testét, tulajdon vérével festené valamely sikátor falát, jobb lenne? Bizonyos, hiszen múlhatna végre szenvedése ezen világ káoszból született mételyében. Vagy a sárban fog csak fetrengeni, mert nincs ereje, még arra sem, hogy magával végezzen? Lehetetlen volna, hogy önkezével megtegye, mint azt remegő lelkének egy gyáva, féregként visító szilánkja üvöltözi?
Pedig megteszi, ha kell, saját két pengéje fog mellébe merülni, új hüvelyt találva maguknak szívének izmai közt. És talán sötétlő vére nem is festene rosszul az utca kövén, vagy a házak falán.
Ezen átkos eszmefutás közepette elvész az utcák sokasága közt, s ki tudja, mit fog még tenni, mire újra felvirrad a nap mesés fénye, s új nappal hozza az újabb szenvedéstől terhes lét fordulatait.*