//Nabii//
*Az ételekkel nyugodtan kiér. Mikor elindult nem hitte volna, hogy sikerül, bár minden elszántságával azon volt, hogy így legyen. S lám, terve sikerrel zárult, még így is, hogy épphogy letette a tálcát, mielőtt kapaszkodás szükségét éreztették volna lábai. Mikor helyet foglal, némi pihegés után, kortyol néhány aprócskát teájából. Legalábbis kortyolna, ha Nabii feddésére nem egy nagy, fullasztó kortyot sikerülne lejuttatnia torkán, mi kis híján tüdejében kötött ki. A nagy kortyot gyors ütemben követi köhögő roham, mi cseppet sem kellemes a lány számára. A roham közepette az asztal szélébe kapaszkodik egyik kezével, míg másikkal annak lapján támaszkodik. Arcán vöröslő pír tör magának utat, jelezve ezzel másiknak zavarát. Egy ideig szótlanul mered maga elé a lányka. Nem tudja mit mondhatna, csupán egy bólintással jelzi beleegyezését. Zavaró ez neki, nem is kicsit, mert még nem sok emberrel találkozott, kit tegezhetne. És most lám, itt van egy, nála sokkalta idősebb nő, ki arra kéri, tegyen így, holott meg sem engedhetne magának ily kegyet, azok után, hogy úgy viselkedett, ahogy. Az erdőben is engedély nélkül élt eme kiváltsággal. Akkor könnyedén ment neki, nem úgy, mint most. Bár igaz, akkor kezében ott szoríthatta díszes kardjának hűvös, nyugtató markolatát. Talán most is így kellene tennie. Ezen felvetés azonban csak ötlet marad, semmi több. Megmarad inkább zavaránál, s készen áll arra, hogy leküzdje azt. Jobb ez, mint állandóan karddal kezében járkálni, ijedelmet hozva mindenkire, ki vele szembe jő, főleg a gyerekekre, kiket igencsak megsajnál, valahányszor a szegénynegyed utcáit látja. Pedig nem kellene, hiszen ölésre nevelték. Emberségét viszont még nem sikerült elhagynia oly mértékben, hogy ne törődjön ilyesmikkel. Születéstől való átka, hogy érzékenyebb az ilyesmivel kapcsolatban, mint az átlag.
Az ételt gyorsan habzsolja ő is, mármint amennyit magába tud tömni. Ez néhány falatra tehető összesen, nem többre. Az étel java hát a tányéron marad. Annak ellenére, hogy éhes volt, nincs túlontúl nagy étvágya. Nem egy nagyétkű, mi sokszor előny, néha viszont hátrány, mert pont ezért akkor is elfelejtkezik enni, mikor kellene. Most pedig nyilvánvalóan kellene, még akkor is, ha már éhségérzete elmúlt. Az ételt néhány korty teával öblíti, majd készíti magát a lábra állásra. Természetesnek veszi, hogy nem fognak itt sokáig ücsörögni. Az is természetes számára, hogy nagy valószínűséggel a Nabiival töltött napjai ma érnek véget. Mert miért ne lenne így? Eddig senki nem maradt vele hosszú távon, ki pedig igen, az is halott már. Ráadásul saját kezével vetett véget életének, nem mással. Ezen gondolat hatására fáradt tekintete búskomorrá válik, ő pedig hallgatagabbá mint eddig. Szemeit kezeire emeli, melyekkel a halálos csapást mérte, tüdejéből pedig halk sóhaj szakad fel, mikor eszébe jutnak rémálmai, melyek nem hagyták, hogy a pihentető, mély álom síkságaira lépjen.*
- Mi a következő teendő? Vagyis… Mit szeretne… akarom mondani… Mit szeretnél ezután csinálni? *kérdi meglehetősen zavarban. Láthatóan nehezére megy ez a tegeződés, legalábbis egyelőre.*