//Amrod Galabrien - Kaiyko Di'Arie //
*Úgy poroszkált egész úton a férfi után mint egy kirakott eb. Kimerültnek érzi magát. Zsong a feje a sok érthetetlen dologtól, melyek találkozásuk óta ostromolják.
Leszegett fejjel lép be a fogadóba, s szinte fal mentén közlekedik és olyan jelentéktelenné húzza össze magát az el köpenye alatt, mintha ott se lenne. Lekucorodik a mutatott helyre. Tekintetében fáradt, tompa fények derengenek. Ez a hajsza, ez a sok furcsaság és a történések felkavaró természete egészen kiszívta az erejét. Úgy érzi, ülve el tudna aludni. Nem minden nap kell az embernek az életéért futnia, főleg nem ilyen vadász elől.
Míg a férfi rendel, ő továbbra is a két köpenybe burkolózva ücsörög. Tagjai reménytelenül átfagytak, s a meleg egyelőre nem nagyon bír a csontjaiban kapaszkodó hideggel.
Nem veszi észre, hogy a férfi őt figyeli. Tekintete elmélázik azon a gyűrűn az elf kezén, ami tökéletes mása az övének. Hirtelen felszínre buknak benne az emlékek és az érzés, mintha a bácsikája halála óta teljesen egyedül maradt volna a világon, csupa idegen között. Nem akar itt lenni. Gyűlöli a várost és a goromba városiakat. Ő csak szeretne visszamenni a kis kunyhóba, újra látni, ahogy Narr bácsi fát tesz a tűzre és fájós térdeit dörzsölgetve visszazökken az öreg karosszékbe. Érezni a pipafüfét, akkor is, ha csak suttyomban pöfékel rá néha...
Kaiyko szemét elfutják a könnyek és válla megrázkódik a rátörő néma zokogástól.
Mindig azt mondták neki, hogy erősnek kell lennie. De mi van, ha nem az? Mi van, ha nem bírja el, amit az élet reá mér?
Összerezzen, mikor a két boroskupa koppan az asztalon. Elszégyelli magát a pityergés miatt és sietve letörli a könnyeket a szeméből. Érzi magán a férfi tekintetét, és azt is, hogy válaszokat szeretne tőle. Mintha az olyan egyszerű lenne. Ő sem tudja jobban, mi ez az egész. Gondolatai közt zavaros kuszaság van még mindig. Már azt sem tudná megmondani pontosan, miket hordott össze eddig.
Ahogy felnéz az asztallap erezetének mintái közül, egy pillanatra elvakítják a kandalló fényei. Az otthonos színeket táncoltató világosság átszüremlik a férfi varkocsából elszabadult tincseken, s markáns vonallal rajzolja meg a nemes arcélet.*
- Hasonlított rád *mondja, aztán megvonja a vállát.* - Nem tudtam igazán megnézni. A férfit, aki kihúzott a vízből a bácsikámmal, mikor beszakadt alattam a jég *teszi hozzá.*
- Épp egy éve... *mondja és a tenyerébe vonja a gőzölgő kupát.* - Majdnem pont egy éve.
*Elhallgat. Tenyereit a kupán melengetve figyeli a tükörképét a bor sötét felszínén.*
- Azon... *kezd bele a mondatba, aztán megtorpan a mondanivalója, de végül csak megnedvesíti a száját és kimondja, ami a fejében jár.* - Azon gondolkodtam, amit mondtál. Hogy... ha ez családi ékszer, akkor...
*Beharapja a száját és felpillant a férfira.*
- Miért adta nekem?
- Semmit nem tettem, amivel kiérdemeltem volna. Még csak a vére sem lehetek *húzódik keserédes mosoly egy pillanatra az árva ajkára, ahogy félretűri füléről ébenfekete haját.* - Csak ember vagyok.
*Belekortyol az italba. Jóleső melegség önti el, de meg is rázkódik a kissé fanyar utóíztől. Nem sűrűn iszik bort, így most valamelyest próbál barátkozni az ízével. Viszont jól esik ez a melengető érzés, amit az ital szétáraszt végig az útján, aztán tovább, egészen az ujjai hegyéig.*
- Csecsemő voltam, amikor Narr bácsi megtalált az erdőben *kezdi el mesélni, igazából maga se tudja, miért.* - Igazából nem rokonom *mondja, s megvonja a vállát.* - Csak a nevére vett a nagy számláláskor, amikor összeírták a népeket.
*Újabbat kortyol a borból és nagyot sóhajt.*
- Sosem ismertem más családot rajta kívül. Mindent tőle tanultam, amit tudok.
~Én még nem voltam kész rá, hogy magamra hagyjon.~
- Ősz derekán temettem el. Úgy kívánta, hogy a városban találjam meg a boldogulást. De nehezebbet kívánt, mint amilyennek hangzik.
*A férfira emeli szomorú tekintetét. Talán még sosem beszélt ennyit egyhuzamban. Valahogy megkönnyebbült tőle a lelke. Meg is nyugodott egészen. De nem tart sokáig. Ahogy pillantása az ablakra téved, s a kint terpeszkedő est sötétjére, úgy pattan fel, mintha kígyó marta volna meg.*
- Elszaladt az idő! Öhmm... Nekem most... Mennem kell *hadarja zaklatottan. Nagy igyekezetében kis híja van, hogy felborítsa a kupáját, de még idejében utána kap.*
- Majd még... *mondja már félútón az ajtó felé, aztán megtorpan és pironkodva lekanyarítja válláról a férfi köpenyét. Négyrét hajtja és visszasiet vele az asztalhoz.*
- Holnap délben a tisztáson, ha... szóval... *Nem igazán tud kikeveredni a mondatból. Már így is elég kínos. Gyorsan leteszi a ruhadarabot és igyekszik is kifelé. Finálénak még bemutat némi bukdácsolást, amikor észbe kapva hátra fordul menet közben.*
- És köszönöm az italt! *mondja, aztán már ki is surrant az ajtón egy betoppanó vendég mellett.*