//Szorít az idő//
//Lupius//
*Mintha csak valami felsőbb akarat meg hallotta volna gondolatban elmondott kívánságát, különös dologra lehet figyelmes. Először csak hirtelen, egyre erősödő fejfájás lesz rajta úrrá, majd hangokat is hallhat. Visszhangzó, kedves hangokat a távolból, hívó szavakat.*
- Gyere... Gyere...
*Ez után nevetést, mely az előző kedves hanghoz képest szinte ijesztően metszi a levegőt, meglehetősen gonosznak hat. Senki más nem hallja a hangokat, csak ő. Azt hihetné, megőrült, de ekkor ismét történik valami, hogy e hitből kiábrándítsa. Körülötte minden elhomályosul, mintha sűrű, éjszakai köd telepedne a fogadóra. Egyre átláthatatlanabbá válik, mígnem mindenki eltűnik a szeme elől. Maga marad a füstszerű ködben, s még ha kiabálna is másokat keresve, segítséget kérve, nem jön ki hang a torkán. Csak a hívás hallatszik ismét, s mintha egyre közelebbről jönne.*
- Gyere... Gyere... Játssz velem, gyere!
*A szél lassan feltámad, megzavarva a magányt. Eleinte csak hűvös szellő ez, mely megégett, apró papírfecniket, pernyét sodor magával. De ez is ugyanúgy felerősödik, akár a köd. Szélviharrá fokozódik, belekapaszkodik a szabadon lobogó hajtincsekbe, a gazdájuk arcába vágva azt, s tépi-cibálja ruhadarabjait.
Mindennek egyszerre lesz vége, mintha ollóval vágták volna el. Se szél, se köd, se a fogadó nyüzsgése; csak az éjszaka és a Holdudvar csendje az, ami körülveszi.
Kicsit távolabb érkezik az előző hármastól, az erdőhöz közelebb eső irányban.*