//Caleth//
*Igazából az utóbbi hetek, hónapok eseményeire, mely benne játszódik le csak a pont volt a férfi füllentése. Egyéb esetben, máskor fel sem kapta volna a vizet. Talán meg sem sértődött volna. De ott már nem bírta, úgy érezte, úgy érzi, mintha mindenki az ő idegeivel játszana, őt használnák ki. Mintha mindenki összeesküdött volna ellene. Lelke legmélyén, tudja, hogy nincs így. Egy jelentéktelen porszem a városban semmi több. Senkinek sem számít, hogy ő mit csinál, vagy hol van. De az álmai miatti kevés alvás után érezte, hogy érzékenyebb.
A férfi csak némileg szidalmazó szavaira lehajtja a fejét.*
- Túllépni. *Fújtat egyet, némi mosoly kíséretében.*
- Már mondtam neked, hogy nem haragszom rád. *Ő sem szereti magát ismételni, de ezen nincs mit tenni. Kettejük közül épp nem ő az, aki folyton felhozza valahogy, azt az esetet. S igazából nem is tudja, hogy a férfi mit vár, miként hogyan reagáljon rá. Ő így tud. Ez ő.*
- Hogy miért? Őszintén? *S tekint ekkor a Caleth szemeibe. Smaragdjaiból némi dac és sértettség olvasható ki.*
- Fogalmam sincs. Nem tudom miért vagyok még mindig itt. Megbeszéltük, hogy kölcsönösen sértettük meg a másikat. Az utóbbi napjaim alvási átlaga egy-két óra. Utoljára a Fürdőben aludtam nyugodtan, s az volt az elmúlt pár hónapom egyetlen nyugodt alvása. *Talán ezért is dühíti, esett rosszul neki, amikor a férfi hazudott. Furcsa mód, mellette nyugodt volt, még akkor is, ha előtte felzaklatott állapotban volt. De ott és akkor, amikor a férfi vállára dőlt, egyfajta nyugodtság lett rajta úrrá.*
- Talán tényleg el kellene mennem, nem tudom. Talán ez lenne a legjobb mindkettőnknek. *Vonja meg a vállát, mint aki tényleg nem tudja, hogy mi lenne a jobb.*
- De valami itt tart. Nem tudom mi, de valami nem állít fel a székről és nem sétálok ki. Valami miatt még mindig úgy érzem, hogy bízhatnék benned. Valami arra ösztönöz, hogy folyamatosan elmondjam neked, mi bánt, még akkor is ha segíteni nem tudnál. De ez nem én vagyok. Én sose mondok el senkinek semmit, mert minek? Nem én vagyok az, aki a saját maga dolgaival traktálja a másikat. Valamiért mégis úgy érzem, hogy kedvellek és a sokszoros kérlelésed után megnyílok neked.
*Fakad ki belőle a szó. Habár a férfi nem, de a szőkeség némileg ingerültebben beszél. Arcát újra csak a tenyereibe temeti. Talán tényleg az alvás hiány okozza viselkedését. Néha úgy érzi, hogy helyben el tudna aludni, akárcsak most. És mégsem képes rá. Nagy sóhaj tőr ki belőlem.*
- Sajnálom. *Mondja a mai napon talán először. Tudja, hogy normális esetben nem így viselkedne. De már túl sokáig küzdött a démonjaival, hogy ugyanaz a cserfes lány maradjon.
~Mást ne féltenél.~
Visszhangzik fejében a gondolat. Alig pár órája fejezte ki aggodalmát, hogy nem szeretné a férfi halálát. Smaragdjait továbbra is az asztallapon tartva mosolyodik el, homlokát fogva.*
- Így van. *Ezzel a gondolattal nem is tud vitatkozni.* - És mégis mit kezdjek azzal, ha a tudatalattim teljesen mást közöl velem, mint ahogy én azt gondolom? *Fújtat egyet újra, szinte megadóan, halovány, szomorkás mosollyal az arcán.
A jelenet még ma is él benne, ahogy az erdőben ott tartja az ölében az öreg fejét.*
- A lény gazdája súlyosan megsérült. Nem lehetett már megmenteni, s hosszú és fájdalmas halál várt volna rá, ott az erdőben. *Kimondani mégsem tudja, hogy megölte, de Caleth sejtheti.
A kéz szorítására megremeg keze, de nem a fájdalomtól. Ajkait is remegve nyitja ki. Egy melankolikusabb dalt énekel, halkan, csak hogy ketten hallhassák csak.*
- Óvatosan kockáztattam félve attól,
hogy mit gondolnál ki is vagyok, de nemsokára összezavarodtam.
Fogd meg a kezem, a kérdés csak annyi, hogy ki is vagyok.
Taníts meg küzdeni én megmutatom, hogy miként kell nyerni.
Te vagy a halandó hibám, s én pedig a végzetes bűnöd.
Engedd, hogy érezzem a szúrást, az égetést…
*A dal közepén járhat, amikor végre feltekint a férfira, s annak a szemeibe nézve folytatja, s hagyja félbe, s burkolózik csendbe.*