//Második szál//
//Naty - Soreyl//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Ha tudná, hogy nem teljesen hisznek neki, annak ellenére, hogy a városi állapotok is csak szavait igazolják, minden bizonnyal kifakadna. Vagy magába zárkózna, és nem mondana innentől semmit. Jelenleg Natalayda önmaga számára sem beszámítható lelkiállapotú. Hullámzik. Csupán két nappal azután, hogy hajszálon múlott az élete. Mégis büszke arra, hogy tett, hogy föld alól előmászó vadállatot sikerült megölniük. Illetve, hogy Xotarát mentette egyetlen tehetségével, melyet addig használni sem volt hajlandó. Melyről tudott, mégsem volt hajlandó tudomást venni róla.*
- Nem igazán értettem én sem. És neh...* egyre kimerültebbnek érzi magát.* ne haragudj.
*Egy kósza könnycsepp indul el szeme sarkából, mely a másik véglet indikátoraként húz nyomot a leány arcára.*
- Csak Quantall varázsolt, csupa fénybe öltözött. Azt kezdték támadni a varjak. Ésés akkor bújt elő az az izé. Az a dög... Rátámadott egy mélységi nőre, de *kitörli szeméből az egyre gyűlő cseppeket.*
- De ott voltam, és *nem tudja, mondja-e vagy ne, habozik.* szóval ott voltam, és eltereltem az állat figyelmét, és *ami annyit tesz, magatehetetlenné bűvölte.* a harcos meg tudta ölni. Megmenekültünk, de azután a tisztáson, megbolondultak néhányan. Egy elf, aki a menetben is velünk volt. Egyszer csak a semmiből Quantallra akart támadni, vagy Pyctára. Nem tudom, annyira összefolyik minden, de *lesüti a szemét, mert kénytelen megint ugyan úgy kifejeznie magát, amiből a lovag talán rájöhet, nem csak amolyan véletlen csörömpölés, vagy integetés, mellyel * neki is e-eltereltem a figyelmét, és... *bakugrással hagyja ki azt a részt, amikor a szerzetes egyetlen csapással végzett a bolond elffel. A szomorú végről csupán a befejezetlen mondatvég, és az egykori szépség szomorú bűnbánó pillantása árulkodik.*
- É-én. *Reszketeg hosszú mély levegőt vesz, mielőtt folytatja.*
- Nem tudom, hol volt a városi őrség. Egyetlen mágust ismerek, és ő velünk volt. Nélküle mind meghaltunk volna. *Szomorú bociszemeivel a falnak támaszkodó lovagra pillant, majd térdeit felhúzva öleli át azokat. Így kuporog tovább az ágy végében, állát a térdein pihentetve.*
- A templomba mentünk tovább. Ők mentek, én csak utánuk mentem... *összefolyik az egész, hogy hogyan is jutottak be.*
- És akkor négy köpenyes fekete alak jelent meg. Az oltár úszott a kátrányos masszában. Sosem. Láttam. Ilyet. *Dünnyögi térdébe a szavakat.* A papnő már ott volt. Majdnem elnyelte az egész massza, Pycta alig bírta kihúzniés és-és akkor az a Xotara csinált valamit. Nem láttam, csak hogy... *reszketeg sóhaja jelzi, ez is szomorú végű történet.* hogy a köpenyes lecsapott a kaszával, a mélységi nő meg, a fele karja innentől *reszketeg ujjával saját vállára mutat, ahol lecsapott a kasza. Ekkor zokog fel. Látta darabjaira csúszni az egyik bajtársát, akit korábban a piacon ő maga mentett meg. Térdébe zokogja az emlékeket. Pedig még korán sincs vége.*