*Hirtelen közéjük furakodik egy nő, idióta pillantást vetve Lunára. Persze benne rögtön fellobban a féltékenység, mint mindig. Jó orvgyilkoshoz illő módon már mozdulna is a keze, hogy egy egyszerű mozdulattal leüsse a kéretlen vendéget. Ám ekkor más jut eszébe. Kíváncsi kedvese reakciójára. eddig mindig kitartott mellette, érdekli, ezennel mi történik. Szíve egy erősebb dobbanással jelzi nemtetszését, ám ezennel a nő agya kerekedik felül, mi mostanság egyre ritkábban lett úrrá érzésein. Végül mégsem bántja az idegent. Az ajánlatot tesz a félvérnek, majd a lépcsőn fölfele távozik. Nem sokára Asto is utána ered, azzal a címszóval, hogy 'megtréfálja' azt a némbert. Felajánlja h addig Luna nyugodtan étkezzen meg. Persze, ez teljesen Lunára vallana. Amint a férfi eltűnik a lépcsőn, a nő szeméből kihal minden csillogás. Még annyi élet sem marad benne, mint ami akkor volt, mikor megismerte a férfit. Már bánja, hogy nem ütötte agyon azt az eszetlen szukát már az első pillanatban, emellett valahol az esze azt próbálja bizonygatni hogy jobb így, mert így meg tudta, mit várhat el a férfitől. Remélte hogy élete megváltozott találkozásukkor, de ugyan, mit is gondolt? Életnek sem nevezhető meggyötört orvgyilkos valóját egyszer csak felvirágoztatja egy hűséges, jóképű, gazdag nemes férfi? Ugyan, ez még a tündérmeséknél is valószínűtlenebb. Ugyan kinek lenne szüksége pont Rá..? Szíve mélyén kezdi bánni a napot, amikor megismerte Astot. De nem, mégsem. Legalább egy rövid ideig képes volt ismét szeretni.. Hát ennyiért. Kitárta a szívét, hogy ismét összetörhessék azokat a megmaradt, apró szilánkokat is. Persze, legbelül reméli, hogy mégsem történik odafönt semmi. Pff.. Ez mégis milyen naiv és gyermeteg elképzelés. Valószínűleg ülnek és kockáznak odafent, hogyne, ez mindennél biztosabb.
Fejében kavarognak a gondolatok, szívét nyomják a hadakozó érzések. Sok minden megfordul a fejében. Az is, hogy elkapja a nőt, és kínok közepette elveszi tőle azt a szánalmas életét. Oly könnyű lenne, és mégis, mit oldana meg vele? Saját magát tenné csak még szánalmasabbá. Miért is engedte be a férfit a szívébe? Inkább maradt volna az öldöklésnél, ahhoz úgyis jobban ért. Szeretni? Nem, bolond elképzelés volt.
Gondolatai még mindig jövőbeli cselekedetein járnak. Eltűnjön, vagy maradjon ott? Kíváncsi, mivel akarja magát kimagyarázni a férfi, hogy mivel fog előállni, no meg persze lelke mélyén hiszi, hogy van valami, egy dolog, ami eddig nem jutott eszébe, ami lehetségessé teszi azt hogy mégsem ejtették megint pofára. Hogy nem csak egy egyszerű, kihasznált nő, nem csak arra volt jó, hogy játszadozhassanak vele. Igazából erre semmi esélyt nem lát, de mégsem tudja leölni saját reménykedő szívét. Inkább megvárja, hogy a férfi tegye ezt meg vele.
Kis idő elteltével Asto meg is jelenik a fogadó ajtajában. "Tehát az ablakon távozott." könyveli el rögtön magában. Várja a magyarázatokat, amelyek rögtön meg is rohamozzák. Miközben az ostoba szöveget hallgatja, végigtérképezi a férfi testét, minden apró részletében.
A magyarázkodás elég gyenge, és ami a külsőségeket illeti, az sem mutat jobbat a várt eredménynél. Az éjnő arca semmilyen érzelmet nem mutat. Elzárkózott, talán jobban mint eddig bármikor szánalmas életének folyamán. Felmerül benne hogy felpofozza a férfit, és a képébe vág mindent, ami bensőjében kavarog. ezt viszont gyorsan elveti, más fogalmazódik meg benne. Eszébe jut, hogy eldöntötte már rég, hogy mikor a férfi valamely okból egy másik nőt választ, akkor ő nem áll az útjába, nem forrong, inkább csendben kilép Asto életéből, és valószínűleg sajátjából is. Még mindig szereti a férfit, ezért is tombol benne az a mély fájdalom. Normális esetben már hangosan ordítana, könnyek közepette de nem. Inkább némán romba dől belülről, semmit sem mutatva fájdalmából a külvilág felé. Majd ha senki sem látja, és senkit sem fog érdekelni, egyedül egy elhagyatott, sötét zugban megválik minden nemű gondjától. Egy gond, ami oly egyszerűnek tűnik, mégis bonyolult. A lét.
Megüresedett, elhalt zöld íriszeit Astora emeli. Végignéz rajta, miközben emlékek áradata ostromolja meg elméjét. Így még gyötrelmesebb minden. Mindegy, már úgy sem számít.*
- Légy boldog. *mondja végül. Dallamos, csábos hangja helyett egy érzéketlen, vagy talán inkább beletörődött hang váltja fel. Mindezek után feláll helyéről, otthagyva mindenét, és a fogadó ajtaja felé veszi az irányt. Mikor odaér még visszatekint, látva, mit is hagy ott. Egy álmot, ami talán sosem volt valós.. Teste minden porcikája harcol az ellen, hogy kilépjen az ajtón. Szíve azt súgja, hogy csak üljön vissza, és tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, akkor minden szép lesz, és az álom, amit elképzelt, újra megy tovább.
A férfi arcát nézve megrázza fejét, lépteit ellentétes irányba vezeti, elejtve egy apró, ám annál fájdalmasabb könnycseppet.*