//Daleilor Narchenar//
*Figyelmesen hallgatja a férfi válaszát. Bár a szemében látni, hogy nem teljesen fogja fel a vándorlovag jelentését, talán a szavakat külön-külön érti, mert nem tűnik teljesen elveszettnek. Ezért azonban igazán nem hibáztathatja a férfi: egy átlagos óriásnak ugyan mi köze lehetne a magafajtákhoz? Az egyetlen, ami közös bennük, azok a mesék lehetnek: a lovagok, akik legyőzik a nagy, csúf óriásokat... no persze, azóta felnőttek, s rájöttek, hogy sem a lovagok nem ilyen nemesiek, sem pedig az óriások nem olyan otrombák. Vagy nagyok. Még mindig azt hiszi egyik-másik halandó, hogy Ona is mindössze fél-óriás, mert az igaziak, azok bizony hegyméretűek. No de akkor, ha azok hegyméretűek, mivel jött volna össze a félvér? Teszi fel mindig magában a kérdést, de inkább hagyja is a csudába. Azt se tudja már elképzelni, hogy egy óriás és egy ember szerelmes legyen egymásba. Valljuk be, mindkét irányba nagyon különös lenne. Számára a halandó férfiak, ha nagyon közel áll hozzájuk, sem mennek más, mint öccs-számba. Fordítva pedig az ég tudja, mit gondolhat egy férfi óriás...
Akárhogy is legyen, a jelen számít most, s az, hogy beszélgetőtársa itt hagyja egy percre. Megmosolyogja annak üres kortyolgatását. Látszik nagyon is a férfin, hogy nincsen társasághoz szokva, ha ennyire elfeledkezik az italáról. Bezzeg ő! ... Nos, ő nem igazán tud elfeledkezni semmiről, mert az itteni adagok egyetlen nyeléssel lemennek. Vajon ha beszélne a pultossal, kidolgozna neki egy személyreszabott méretet? Valami rendes, nem madáretető-nagyságú bögrével, s belévaló innivalóval.*
- Ugyan, dehogy, az itóka az első, ha emitt van az ember. *Hunyorog a visszaérkező Daleilorra. Öröme annál nagyobb lesz, ahogy letegezi a másik: máris úgy érzi, régebb óta ismeri.* Hm hát nos, rendre feljárok. Merre kezdjem... Künn lakom az erdőn, annak is a szegélyén, egy embercsaládnál. Ők meg a komáik, ha eladni akarnak valamit a vásárban, engem kérnek. Szüvellem őket mindannyiójuk, úgyhogy megteszem, örömest. Aztán, mire eherré érek, jön a szentület, gyakran itt ér utol az álom, oszt' ha hasad a hajnal, mék vissza. Nem bánkódom miatta. Ejisz elbógenyózok itt - tekergek, akarom mondani - eleget a városban. Sok az érdekes ember, tudniillik.
*Néz körbe vidáman, majd kissé lehalkított hangon, mintha bizalmaskodna, teszi hozzá.*
- No, nem mintha ez fordítva is állana: sokan kerülik a böszme óriásokat, mint a rontást. Véletlen nehogy megtaláljuk őket enni. *Nevet fel mondata végén.* S mondja, ha tudja, mit tesz egy vándorlovag? Azontúl, hogy vándorol, meg lovagol, ugye.