//Második szál//
//Egy régi arc//
*Morfiusz beleegyezésére kissé összeszorul a szíve, de magában igazat ad neki azonnal. Így a legegyszerűbb, még akkor is, ha életében ez az eddigi legnehezebb döntése. Persze, hogy szíve szerint teljesen másként cselekedne, másként beszélt volna. Használta volna önzőségének fegyverét, kijátszotta volna nőiességének lapjait, hogy a férfi karjaiban tűnhessen el megannyi hosszú éjszakára, de... Nem olyan egyszerű ez az egész, így ideje, hogy valóban engedje a dolgokat. Ha valami magasabb, nagyobb erő másként akarja, akkor most már rajta állnak a dolgok. Így inkább halad tovább a beszélgetéssel, még akkor is, ha ismét nehéz témák felé kezdenek evezni.*
- Meghalt.
*Veszi is egyszerűre. Nincs kedve ebben sem sokáig sablonozni és kerülgetni a forró kását. Ez sem olyan téma, amiről most olyan könnyen beszélni tudna.*
- A nyomára bukkantam idő közben, s elkezdtem tovább kutakodni. Egy kis faluig jutottam el. Tolvajok és kósza zsoldosok lakhelye. Távol minden törvénytől és szabálytól, távol a nyugalomtól és a biztonságtól. Ott mesélték el régi csapatának társai, hogy rosszkor volt rossz helyen. Többet nem mondtak el, de talán így a legjobb.
*Sóhajtja halkan, ahogy szemeit lesütve nyel aprót. Életének minden terén oly sokáig habozott, hogy most tényleg kicsúszott minden a kezei közül. De talán már felnőtt és komolyodott annyira, hogy túl tudjon jutni a helyzeten.
A köszönetnyilvánításra ismét csak egy keserű mosolyt enged meg, majd aprót bólintva néz fel ismét a férfira.*
- Ha azt mondanám, hogy szívesen, akkor te is tudnád, hogy hazudok.
*Nevet fel halkan, majd a fejét megingatva simít ismét a kezére.*
- Tudod, hogy sosem akarnálak bántani. Ezért tűnt ez a legjobb megoldásnak.
*Lassan megkönnyebbül, ahogy beszélgetésük is könnyedebbre és átlagosra kezd változni. Még, ha ma este vissza is térnek az előzőekre most jobban esik valószínűleg mindkettejüknek, hogy másról tudnak felhőtlenebbül társalogni.*
- Már zavart a hosszú lobonc. Ideje volt elbúcsúzni tőle. Kellett valami más.
*Borzol is bele futólag, miközben hálás mosolyt ereszt meg a férfi felé.*
- Köszönöm, észben tartom. Egyelőre úgy is te vagy az egyetlen akihez fordulhatok, ha bajom van. A régi ismertségeim már eltűntek. De az a része jobb is.
*Legyint, s valóban nem bánja, hogy a régi negyedi népség, kikkel együtt felnőtt már nem a városban tanyáznak. Egy életformának búcsút intett, nem akarja, hogy ismét belecsöppenjen valami sötétbe. Az ital eltüntetésében pedig készségesen segít, így a felé tolt pohárra azonnal rá is fog.*
- Igyunk a kiszámíthatatlan jövőre? Nem akarok sablonos lenni, így... amire igazán inni fogok, azt megtartom hadi titoknak.
*Nevet fel halkan, majd a poharat meg is emeli a férfi felé, s a pálinka már csúszik is le torkán. Jóleső sóhajjal hunyja le a szemeit, ahogy az ital kellemes meleggel tölti el egész testében, miután a helyére is kerül.*
- Lassan el kell, hogy engedjelek? Meddig adtál magadnak kimenőt?
*Bök futólag a szobák felé fejével, célozva arra, hogy ha a férfi visszatérne társához nem áll az útjába, de, azért egy mosollyal érezteti, hogy még szívesen megosztja vele az asztalt egy kis ideig.*