//Hat nap, hat éjszaka//
*Ha nem is mindig, de elég sokszor meg tudja mondani, miféle reakciókat várhat az egyes szituációkban, mi motiválhatja a másikat, vagy mire készül. Ez azonban azon ritka pillanatok egyike, amikor fél karját odaadná, hogy beleláthasson mások fejébe, és kiolvashassa a gondolatait. Vagy sikerült felráznia a hímet, vagy pedig sikerült magára haragudnia, és nem ártana ezt minél előbb tisztába tennie.
Ugyanakkor nem tagadhatja, hogy a bizonytalanság, az esetlegesen lappangó veszély édes ízt ad. Hiszen mi volt a legutóbbi csapatfelállásuk is? Az ember, aki meg sem próbált szabadon élni, hanem rögvest eladta a szabadságát. A pici ork, aki leginkább olyan lett neki, mint egy aranyos házi kedvenc, egy engedelmes ölvéreb: parancsra neki megy annak, akire rámutat, de a nőstényt sosem fenyegetné. Aztán ott volt a nagyobb ork, akiben bár nem bízott, és biztosra venné, hogy az első adandó alkalommal ellenük fordult volna, ha nem lettek volna a biztos anyagiak, nem volt igazi fenyegetés. És ott volt a mélységi orgyilkos, aki bár fürge volt, nem az eszes fajta, és sem ébresztette fel a nőstényben a veszély érzetét, sem az ősi tüzet. Aztán ott volt a rajtaütés. Az ember legény rögtön el is hullott a nyilak és kések találataitól, utána pedig a lovag maradt, és a soha nem látott szerencsével megáldott ember nőstény. A harcos is hamar komoly sérüléseket kapott, a könnyű diadal pedig elvette az egész élvezetét.
Most azonban itt ez a hím, aki mintha végre kezdene magára találni, így pedig az a hat nap cseppet sem lesz az a könnyed sétagalopp, mint a minek indult. És ennek mégis képes örülni.
Kharasshi kérdése azonban elgondolkoztatja, a válasz pedig talán nem várt komolyságba lesz bújtatva.*
- Az attól függ. Ha a mélység régi törvényei nevelték, akkor sem a bosszúszomját, sem a hataloméhségét nem lehet kielégíteni. Ha el is éri azt a célját, még magasabbra akar majd törni. Vagy eléri, amit el lehet érni, vagy csúfos kudarcra van ítéltetve. *Kezd bele a fejtegetésbe némileg epésen, miközben az asztalra könyököl, és állát tenyerébe támasztja.*
- Ha pedig a felszín nevelte, ki tudja, miképp alkalmazkodott? Talán sokat akar, de nem telhetetlen, s lecsillapodik. Vagy a mélységet egészében akarja a felszínre hozni, mintha itt is úgy lehetne matróna, mint a régiek a Mélységben, mondanom se kell, meddig húzzák az ilyenek. Vagy lehetnek olyanok, mint egy jó cimborám rokona, egy fiatal kis felszíni matróna, ki igyekszik megtalálni a középutat. Beilleszkedni, nem félelemmel és erővel marva ki maguknak helyet, ugyanakkor mégis mélységinek maradni. Szóval, jobb ha vigyázol, melyik típust haragítod magadra, mert ki tudja, mi lesz a vége. *Húzódik ajka széles mosolyra, fogait is kivillantva, skarlát szemeiben azzal a félrevezető fénnyel, mely éppúgy lehet incselkedő, mint a ragadozó figyelmeztető villanása.*