- Kitapasztalni? *Nyög is fel kissé kínjában és tiltakozón rázza meg a fejét, végül csak felsóhajt megadón.* Hercegem kedvéért.. talán még meg is próbálkoznék vele, de.. *Emeli kissé a magasba mutatóujját.* Nem most.. Az illata egyenlőre épp elég riasztó volt ahhoz, hogy ma már ne foglalkozzak azzal a kotyvalékkal többet.
*Ha valóban ilyen hatással van a férfira az ital nem teheti meg, hogy balga jó akaratból kérje meg, hogy inkább ne igya azt a förtelmet. Hiszen, ha ehhez a megnevezhetetlen italhoz kell fordulnia, csak azét, hogy egy kis enyhet adhasson lelkének és testének akkor valóban szüksége lehet rá, a nő pedig ennyire nem önző, hogy ráakarja venni, hogy inkább tegye le azt az orvosságot véglegesen. Megértő, így nem kényszeríti rá, hogy miatta hagyja, hogy a kín erősebben marcangolja. Ha már nem kortyolgat belőle olyan gyakran már az is eredmény.*
- Azt hiszem ezt kicsit sajnálattal hallom, mégis teljes mértékben megértem. nem is elfeledtetni akarom a dolgait, csupán csak a vele járó fájdalmat enyhíteni, amennyire ez tőlem telik. *Bólint megértőn és székével még egy kicsit közelebb húzódik.* Van is az a szólás, hogy ami nem öl meg az erősít. Bármi is történt az én Hercegemmel itt ül épségben és az Égiek voltak olyan kegyesek, hogy meg is ismerhettem és élvezhetem a társaságát. Abban pedig sajnos biztos vagyok, hogy ha egy idő múltán ezek a rémképek fakulnak az elméjében eltűnni soha nem fognak. De azt ne vára el tőlem, hogy némán maga mellett ülve hagyjam, hogy visszazuhanjon az önmarcangolás Poklába. Túl helyessé varázsolja ahhoz, hogy ne akarjam az arcára csalni. *Mosolyodik el pajkosan.* Viszont, azt sem szeretném, hogy ez a keserűség valóban eltávolítaná magát a jóságtól. Úgy érzem nem véletlen, hogy a keserűségen kívül külseje sem a teljes békét tükrözi. Tudja.. valahogy hatalmat, tekintélyt és tartást érzek ki belőle, amit a múltjában komolyabban ki kellett használnia, viszont, aki értőn a szemeibe pillant kiolvashatja, hogy emögött a marconaság mögött őszinte kedvesség és törődés bújik meg, és boldoggá tesz, hogy én ezt az oldalát ismerhettem meg a mai estén. Fájna a szívem, ha ez teljesen eltűnne magából.
*Amíg a férfi a gondolataiba merül, addig ő maga ismét azokhoz a mély zöld szemekhez menekül. Találkozott már egy-két idegennel az útja során, de mindmáig Mrograth az egyetlen olyan személy, aki az első pillantásával el tudta bolondítani és a nő önmagától, hirtelen ötlettől vezérelve jött is ide mellé. Más esetben sosem lett volna képes ilyenre, ahhoz túlságosan riadt az idegenekkel szemben. De ez a férfi.. Annyira más, de szavakkal le sem tudná írni, mi is az a más benne.*
- bearanyozott percek.. most először érzem is milyen jó is az. valahogy.. azt hittem végül is nyugodt vagyok, ennek ellenére.. most nyugodtam meg igazán. *Nevet fel zavartan és még ő maga sem érti pontosan mit is jelent ez nála valójában. Most sem a vihar, sem az új környezet nem rémíti meg annyira, mintha még mindig egymagában ácsorogna a pult mellett.* Vajon.. most alakult ki valami kötelék?
*Pillant fel a férfira kérdőn, és észbe is kap. A kérdést igazán csak magának akarta feltenni, azt is csak magában, most mégis, mintha a férfitól is várna rá választ. A tekintetét elkapva pillant mosolyogva a megüresedett tányérra. Az érzelmek elöntik és kivételesen nem is a szégyenlősség dominál. Az ajkát harapdálja, míg próbálja magában végiggondolni miféle kötelékre is gondolt valójában. Ahogy visszapillant rá, az ő ajkai sem húzódnak mosolyba, viszont a harapdálástól piros ajkak és az őszintén csillogó szemek nála is elárulják a fellobbanó vágyakozást és szenvedélyt.*
- Maga csak olyanokat tud mondani, amit örömmel hallgatok és szaván is fogom, abban biztos lehet.
*Bólint aprót, de annál határozottabban. Már nem is teljesen csak azon van, hogy a férfi keserűségét fakítsa, Naime és jól akarja magát érezni vele, ő is felejteni akarja kicsit a gondjait, és szerencséjére ezen nem is kell sokat görcsölnie, nem kell nagyon erőlködni. Élvezi minden egyes percét az estének, amit Mrograth társaságában tölt el.*
- Köszönöm a bókot, de messze vagyok én az igaz elfek bűvkörétől. Egy apró kis vonás, amit megörököltem, ezzel pedig szinte ki sem tűnök az átlagból.
*Ismét apró mosolyt varázsol az arcára, ami hamar le is fagy róla, amint a férfi tovább is viszi okfejtését. Igazából nem is tudja mire gondol először. Uralkodó család? Hűvösség és hidegség? Talán lassan bízik benne annyira a férfi, hogy óhatatlanul is elejt pár dolgot magáról,múltjáról? De a hirtelen fellobbanó gondterheltséget és zavartságot észlelve inkább úgy tesz, mint aki erre a részére igazán oda sem figyelt volna. Csak némán nekidőlve ölel karjára és fejét a vállára döntve hunyja le a szemeit, mikor a kezébe temeti az arcát. Elengedni pedig akkor sem engedi, mikor érzi, hogy a férfi ismét kiegyenesedve ereszti le kezét.*
- Tudja.. az édesanyámat nem ismertem, csak hallomásból. És azok a hallomások is jórészt a nagybátyámtól származtak. Apámat alig láttam,végül pedig ő is.. magamra hagyott, így kizáratott a szülői gondoskodás és szeretet. A falu, ahonnan jöttem.. nos nem igazán tűri a félvért, sőt, más fajokkal sincsenek megbékélve. *A kezére simító kézre ismét kinyitja szemeit és kesernyés mosolyra húzza ajkait. Finoman a férfiéba fűzi saját ujjait és halk sóhajjal szorít rá óvatosan.* Épp ezért óvták tőlem a gyermekeket, így barátokat sem tudtam szerezni. Csak a nagybátyám volt nekem, aki szeretett, de kimutatni nem merte olyan őszintén, mert tartott attól, hogy a falusiak ellenünk fordulnának. Óvott engem, de ehhez első sorban magát kellett védenie, így csak éltünk egymás mellett. Ezért nagy csoda az már nem is lehet, ha a szerelem, mint fogalom, mint érzés szintén rejtély előttem. Hiszen, ha gyermekként barátokat sem találtam hogyan is találhattam volna olyas valakit, aki őszintén és erősen szeretni tudott volna. Noha biztosra tudom, hogy ezek a gondok eltörpülnek Uraságodétól, mégis.. az éveken keresztül érzett magány is fájdalmas emlékeket hagy.
*Most a magány mégis oly hamar elillant, csupán csak annyitól, hogy a sajátján érzi a férfi hűvös kezét. Hogy valóságban szoríthat rá, és végre van valaki, aki ha rövid időre is, de biztonságot nyújt. Nem csak a vihartól, hanem az efféle kétes érzelmektől is enyhet nyújt. *
- Szeretem a természetet, de a viharnak és magának köszönhetően azt hiszem már inkább a nyugodt, gyönyörű és hűvös tavaszt és őszt fogom kedvelni. Sem a rideg telet, sem a tűző napot. Viszont annak csak örülni tudok, hogy épp ebben a riasztó időben nem akar magamra hagyni.
*Mikor a vállán megérzi a nyugtató kezet szorosabban bújik hozzá, valóban úgy, mint egy szeretetéhes macska.
Arca ismét komolyabb, de szemeiből erősebben tűz a vágy, melyet már képtelen visszább fogni, de nem is akarja. Az egész testét átjárja a vágyódás a férfi érintéséért. Most pedig, hogy szemérmetlenül közel bújt hozzá csak még inkább izgatottá vált miatta. Mélyen magába tudja szívni az illatát, hallja minden egyes levegővételét, s szinte minden szívdobbanását is. A hűs érintések is szinte lángra lobbantják. Valami olyan más most. Olyat tapasztal meg, amelyet képtelen megnevezni, szavakba önteni, mert még csak hasonlóhoz sem volt szerencséje.*
- Megígérte, hogy nem hagy magamra. *Pillant fel rá dacosan, mikor végül felkel mellőle.* Az pedig megint csak gonosz dolog, hogy nekem kell gondoskodnom arról, hogy szavát betartsa.
*Mosolyodik végül el, amint a kéz felé nyúl. Lassan ő maga is összeszedi magát és a székről felegyenesedve fog rá engedelmesen. Ismét megkönnyebbültséggel tölti el, hogy nincs még itt a búcsú ideje, így készségesen lépdel a szobák felé Mrograth oldalán.*