*Kezdenek elhomályosodni a betűk. És homályosodnak és homályosodnak, míg végül egybefolyó sötétté válik az egész. Egy sóhaj közepette leteszi a könyvet*
-Már ennyi az idő. Egy újabb értelmetlen nap. Egy újabb nap ami a semmibe vesz. Mily szomorú. -
*Mondja, csak úgy magában, miközben színpadiasan széttárja a karját, majd mikor rájön, hogy tényleg egyedül van elmosolyodik. Kezd kissé belebolondulni a magányba, de az ezekhez hasonló... nem, nem az ő tisztje megítélni másokat, főleg, hogy se nem gondolat olvasó, se nem látnok. Így maradnak a könyvek, de úgy tűnik az idő ezt is elveszi tőle. Eredetileg a város megtekintésére érkezett, de egyedül nincs kedve, és ha a város többi lakója is olyan mint ezek, akkor nem sok jót ígér neki. Persze a szobájában is eltölthetné azt a kis időt, amit még muszáj itt töltenie, de az emberek közelségére mindig is túlzottan nagy szüksége volt. Feláll és lassan a pult felé sétál. Talán kér egy gyertyát, vagy talán egy italt, még maga sem tudja, de lényegében nem is fontos. Ami egyedül számít, hát valamikor tudta mi volt az, de az idő erre a tudásra is rányomta a bélyeget, úgyhogy marad az alkohol. Ha már úgy is az önsajnálatba temetkezik, akkor már csinálja rendesen. Megtámaszkodik a pultnál és vár egy pillanatot. Elfogja a bizonytalanság, hogy talán mégis jobb lenne ha felmenne és aludna inkább, de a hatalmas szoba üres sötétségének gondolata maradásra készteti. Végül is szerencséjére. Az ajtó nyílik és egy újabb társaság téved be rajta, akik egyből a pulthoz sietnek. Delt tüzetesen végigméri őket. Sokkal megnyerőbbek, mint a többség a teremben és hát valamivel műveltebbnek is néznek ki. Félre értés ne essék, nincs baja az kevésbé intelligens munkás réteggel sem, hisz hova lenne a világ nélkülük, és ő maga is minden csak nem előkelő, de egy bizonyos színvonalat, azért megkövetel. Viszont mégis hogyan szólítsa meg őket. Ekkor meghallja, hogy szobára van szükségük. Egy beszélgetés indító téma. Megköszörüli a torkát, majd a társaság felé fordul. Megvillantva egyik megnyerő, bár kissé túlzottan arisztokratikusra sikeredett. *
-Jól hallom, hogy szobára van szükségük. Óh minő szerencse. Az én szobámba vén van annyi hely, hogy elférjenek önök is kényelmesen, már ha nem lesznek többen. -
*Tekint végig a társaságon újra. Fenntartva még mindig az előző mosolyt. *
-Úgy is gyűlölöm a magányt, örülnék a társaságnak. -
*Még mondana mást is, de ekkor a társaság apró női tagja váratlan hasra vetődéssel vétózza meg a további szóáradatot. Ez annyira váratlanul éri, hogy minden lovagiasságot elfeledve, csak áll és néz. *