//Nälori, Voren//
*Nem tudja elönteni, a bandita támadás, vagy egy háború által rosszabb elveszíteni az egész családod.*
- Sajnálom. Bár tudom milyen idegesítő ezt hallani, mert ezzel nem kapod őket vissza, de hidd el, átérzem és szívből sajnálom. *Nincs ennél rosszabb. Egy temetésen is, a legundorítóbb, amit mondhatsz, az a részvétem és a sajnálom. Valójában egyáltalán nem érdekel az egész és nem érzed át a zsigereiddel azt a kínzó fájdalmat, amit egy szeretted elvesztésével érzel, de kényszeresen mondasz valamit, mert hát, nem tapsolhatsz egy halálhírre. Ezért tette hozzá mondanivalójához ezeket a szavakat Nälori.*
- Mit csi... *Az idegen közelségére összeszorul a gyomra, elég régen nem jött ilyen közel hozzá senki - aki meg igen, jobbára meghalt. Nem érti, a másik miért ilyen közvetlen vele, nem fél, hogy Näl feldobja a fejét valakinek? Egy jó orgyilkosért sok arany jár... Ezt nagyon jól tudja.*
- Nem egy ijedős típus vagyok, viszont nem kell suttognod. Ha kényszert érzel, hogy ilyen közel hajolj hozzám, legyél őszinte. *Bármennyire próbálta könnyen előadni, nem úgy sikerült, ahogy gondolta. Igazából csak húzni akarta egy kicsit a másik agyát, de sokkal inkább durvára sikeredett, mintha bánná. Ami pedig azt illeti, nem egy csúnya fajtárssal áll -ül- szemben, igaz, hogy van köztük pár év, mégis Voren mintha leragadt volna a húsznál, fehér haja lágyan takarja barna, sötét tekintetét, izmos karjai pedig elalváskor szinte biztos, hogy minden nőnek megadná a tökéletes biztonságérzetet...
Nälori megrázza a fejét és összepréseli telt ajkait, a hús egészen kifehéredik rajta.*
- Voltaképpen akkor, egy cipőben járunk. *Itt hagyja, hadd eméssze meg a másik, hogy "szent ég! Ilyen kis törékeny, ártatlan kislány és kétlábúak vérét ontja pénzért cserébe!". De mit van mit tenni, bármekkora bűn, nem tudja letagadni, hogy valahol, egyszerűen csak élvezi ezt csinálni.*
- Tudom, hihetetlen. *Felemeli bal kezét, feje mellé, alkarján a törzsi jegyek húzódása mellett vékony, mély vágások, négyig egymás mellett, minden ötödik keresztezi az előtte lévőket.* Itt számolom őket. *Visszateszi az asztalra a kezét és mélyen a másik szemébe néz. Nem tudja, mi varázsolta el ennyire, hogy ideáig elment. Talán a tekintete, ami valahogy annyi fájdalommal van teli, hogy az szinte Nalorinak fáj. De ezt már az első perctől fogva észrevette, viszont ahogy telik az idő, egyre inkább vonzza, mint valami mágnes és nem tudja hova rakni. Kíváncsi, mi lesz a reakció minderre. Elméjében újrapereg egy emlékkép, kívülről látja magát, mikor egy egész csapat banditát kellett megölnie, összeroskadva térdelt az erdőben és egy íjvesszővel húzta be egyesével mind a 13 strigulát.*