//Lleanysta Shyeldeora//
*A fogadó ajtaja ma szokatlanul éles hangon nyílik ki, ahogy az ifjú elf belép rajta. Nem szereti az ennyire zárt helyeket, jobban bírja a nyitott terű helyiségeket, ha már muszáj bemennie. Sajnos mivel épp nem tudja, hogy mitévő legyen a közelmúlt eseményei miatt, talán pont ez a sokkélmény hozza majd világra az elfeledett részleteket. Már pár napja járja a várost és jobbára a szegénynegyed fáin üldögélve húzta ki az éjjeleket, de még mindig semmi sem tért vissza neki. De nem az a feladós típus, végül is csak egy fél emberéletet felejtett el, ami egy elfnél még nem tragédia. Belépve egy kicsit sokkolja a beszédek sokasága, egymásba ágyazódása, röhögés, büfögés – a fogadó emeleti részéről még kéjes hangok is leszivárognak érzékeny füleibe – és megannyi más hang, ami eggyé teszi a fogad hangulatát. Jobbra egy keménykötésű férfi szemei pásztázzák a tömeget, sejtése szerint ő valami harcosféle lehet, akár még a Pegazus – tábla hirdette dicső múltját még kint – védelmezője is lehet. Lassan sétál a söntés felé, és villámgyorsan tér ki egy megbotló részeg ork útjából, aki hamar megismeri a remek fogadó kemény padlózatát. Barátok segítik fel, újabb harsány röhögés, majd Hyran nem nézi már meg, hogy mi történik, mert közben eléri a pultot. A fogadós érdeklődve tekint rá, az elftől egyelőre csak egy félmosolyt kap, aki közben felhelyezkedik az egyik magasított székre.*
- Szép napot kocsmáros! Mit tud ajánlani egy megfáradt vándornak? *Érdeklődik, a Pegazus italmestere pedig rövid habozás után a férfi elé teszi szavakkal a kínálatát.*
- Vizet és mondjuk teát, egy jó elfnek uram! *Szól az erdő népe szemközt ülő fiához, Hyran pedig elmélyülten elgondolkodik a problémán, miközben a fogadós újabb poharat töröl el kissé koszos rongyával úgy, hogy oda sem néz. Az elf már-már művészetnek nézi ezt. ~ Vizet már ittam a kútból, legyen akkor tea. ~ Dönt gyorsan, és már szólna is, csakhogy a kiszolgáló úr egy másik vendéggel diskurál, és csillogó arany cserél gazdát egy habzó kupa sörre. Talán a fogadósunk elfelejtette egy pillanatra az elfet, aki így kénytelen várni, míg őt is kiszolgálják. De ez nem esik nehezére, hiszen ő akár napokat is el tud heverészni egy réten, hogy nézze, ahogy kinő egy fűszál. Megfordul hát a széken és tovább nézi a vendégsereget, így elütvén az időt, amíg a kocsmáros megérkezik majd hozzá.*