//Chetro//
*Büszkén húzza is ki magát kissé, ahogy a dicsérő szavakat hallja a férfitól. Örül neki, hogy egy kicsit a kedvére tehet. S valóban tényleg hálás, hogy remek társasággal szolgál a sanyarú napjai után. Valami legalább kicsit bearanyozza a borongós hangulatát, s tényleg jó kedvre tud derülni.*
- Reméltem is, hogy társra lelek ebben is.
*A tószt elhangzása után a büszke mosoly hamar szégyenlőssé szelídül, végül még bele is pirul. Nem akart túl érzelgős lenni, de tényleg az bukott ki ajkain, ami a szívében fogant meg. Valóban őszintén hálás, s még hosszadalmasabban is zenghetett volna róla, de már annyira nem akart túlzásokba esni. Így is megvolt a kívánt hatás, a végén pedig lehet, hogy inkább kellemetlennek érezte volna Chetro, ha szinte versbe foglalja érzéseit. De most így is, ahogy a meglepett arcot figyeli, ahogy kicsit mindketten kilépnek a viccelődős szerepből, egy kicsit komolyabb, érzelmesebb oldalára fordítja kettejük között a beszélgetést ismét asztaltársa szemeire téved tekintete. Szinte belefájdul a mellkasa attól az erőtől, amellyel a szíve dobban, miután szinte kihagy pár ütemet. Ismét ölébe ejtett kezeivel először blúzának alját kezdi gyürkészni, majd mikor az anyag már eleget szenvedett kissé idegesen, izgatottan kezdi tördelni az ujjait. Most valahogy egészen mást érez. Valami új dolog kezdi a hatalmába keríteni, s ezt nem a helyzete hozta most ki, hanem a férfi maga. Egyszeriben önti el a boldogság és a bánat is, hogy talált egy igazán kellemes valakit, de hamarosan valószínűleg útjaik külön is válnak. Az a legokosabb. De, ha esetleg végre lenne olyan bátor, hogy elmesélje mi is ittlétének valódi oka, talán a férfi tudna olyan segítséget nyújtani, amivel tovább együtt maradhatnának. Hisz Chetro azt mesélte kedveli a kalandokat, ez pedig igencsak nevezhető annak. Viszont, ha nincs szerencséje lehet, hogy el is ijesztené maga mellől a férfit. Akkor pedig inkább választja a békés különvonulást.
Talán a pálinka az okozója, hogy most hamar túlteszi magát a kósza gondolatokon, noha mellkasa még mindig sajog heves szívének kalapálásától, s a férfi utolsó megjegyzésére csak pajkosan elmosolyodik.*
- Ugyan kérlek. Ez most ajándék. Én amúgy sem te vagyok, hogy elbolondítson két szép szempár. Te beleestél a csapdámba, s így tudtam kicsit törleszteni, de én nem hagyom, hogy elbolondíts és a fájdalomdíjadat te magad fizesd ki.
*Döntését egy kacsintással pecsételi is meg, s ahogy végre befejezi a rántottát elégedetten dől is hátra székén már a poharát forgatva kezei között. Kellemesen szédeleg, kissé már tompult is, ami annyira nem okos dolog a helyzetében, de rég érezte magát ilyen kellemesen. Ezt az egy napot megadja pihenőidőnek. Kicsit elfelejteni, hogy dolga van, hogy óvatosnak és meggondoltnak kell lennie, hogy jobb lenne félnie, mielőtt nagyon megijed. Inkább szenteli ezt a kis időt arra, hogy továbbra is a férfit tanulmányozza. Most szerzett annyi bátorságot, hogy hosszabb időre elrévedjen asztaltársa mustrálásában. Végre van ideje észrevenni, hogy hiába, amit előbb mondott, Chetro szemei is vannak olyan rabul ejtőek, hogy akár hagyhatta is volna, hogy pár arannyal beszálljon a pálinkázásukba. Nehéz leküzdenie az ingert, hogy vékony ujjaival ne simítson bele a vállig érő tincsekbe, miközben szemeit le sem venné a markáns arcról. És ismét egy újabb, erőteljes szívdobbanás, s a gyomra is összerándul. Szinte kínnak nevezné azt, ami most belülről kezdi gyötörni, de valahogy édes kínnak. Régen olvasott sok mesét a fiú és leány izzó, hirtelen támadt szerelméről, amitől ők is hasonló tortúrán mentek keresztül, de hogy épp őt, ilyen hirtelen, épp most támadja meg? Alig telt el egy kis idő, hogy végre felszabadulhatott, erre most újból elkezdett rettegni. De kivételesen nem a jövőtől riadt meg, hanem az elmúlástól. Egyre inkább úgy érzi, hogy fájó lesz búcsút intenie, pedig hamarosan eljön az ideje. Ahogy szemei képtelenek elszakadni a férfitól arcán is érzi, hogy egyre jobban ég, amint a pír mind jobban elönti. Legszívesebben, s ha megint az egyszerűséget akarná választani, most se szó se beszéd pattanna fel, hagyná maga mögött a férfit és a fogadót, hogy valahol megbújva nyugodhasson meg egy kicsit. De sajnos ennyire nem faragták gyáva fából és egyébként is Chetro megérdemli, hogy illően vegyen tőle búcsút. Így fájó, de jobb, ha menekül tovább.
Még italát lassan bekortyolja, végül a poharat is az asztalra helyezve húzza át ölébe a megtépázott köpenyét. Smaragd íriszeit végre leemeli társáról, hogy már az asztalának lapját kezdje el fürkészni.*
- Az ebéd remek volt. Tényleg hálás leszek azért, hogy épp előttem estél orra.
*Húzza halovány mosolyra az ajkait, igyekezve azt nem mutatni, hogy valamiért szinte fáj, hogy búcsúzni, hogy menekülni akar.*
- Viszont talán ideje már, hogy tovább induljak. Téged sem akarlak feltartani, hisz elég dolog áll még előtted is.
*Köszörüli meg torkát, kissé rá is szorítva sokat szenvedett köpenyére. Ha ennyire tervezi, hogy tényleg távozni akar, akkor vajon miért nem képes felkelni? Miért vágyja, hogy azt hallja a férfitól 'Maradj még!'? Semmivel sem lesz könnyebb, egyébként is badarság. Meg sem tudták egymást rendesen ismerni, s már képes lenne olyan érzelmeket látni, amiknek nem lenne szabad felbukkannia. Nem és nem. Már nem egy naiv kis csitri, hanem egy felnőtt nő, akinek sokkal meggondoltabbnak és józan eszűbbnek kéne lennie annál, mint ami most az utóbbi pár percben volt. De miért vált az ő életében bűnné, ha talán mégis valami fel akarna lobbanni benne?*