*Segíts... segíts... segíts...
Fülében visszhangzik a jajszó, hogy aztán kavarogva kússzon le egészen a zsigereiig. Fojtogatja a tehetetlenség és a tanácstalanság - ám a sokadik visszhang végül megmozdít benne valamit, és már-már megmozdulna, amikor észreveszi, hogy nem csak ő és a személyes problémái vannak benn a fogadóban, hanem sokan mások, akik vele ellentétben tettrekészek, hősiesek, védelmezők, és... lássuk be, egyáltalán nem átlagosak. Képesek gyors és határozott döntéseket hozni, képesek harcba keveredni bárkivel, csak azért, hogy megvédjék az aktuális jelenetben épp áldozatnak tűnő alakokat. Bennük talán nincs tanácstalanság? Nem félnek, hogy rosszul határoznak? Nem tartanak attól, hogy helytelenül ítélik meg a helyzetet? Valóban ennyire egyszerű lenne az élet? Valóban ennyire egyszerű lenne mások életéről dönteni?
Hiszen amíg ő maga csak őrlődött a kétségei között, addig többen fegyvert rántottak, mások felcserként siettek a sebesült segítségére, a fogadós pedig vagy elbújt, vagy engedelmesen segítségért indított valakit (ugyan nem figyelte, de erősen kétli, hogy sorban kiszolgálta azokat, akik teljesen érdektelenül álltak a bent folyó eseményekhez - persze, ki is tudhatná). Ő pedig nem tett semmit, csak továbbra is kapaszkodott a pultba, egyenes derékkal, felhúzott lábakkal, és hagyta, hogy az idő és a cselekmények állva hagyják, tehetetlenül.
A tehetetlensége pedig csalódottságot szült. Látja Annalyn tekintetében a keserűséget: egyfelől szívébe markol a bűntudat, másrészt viszont honnan is tudhatná, hogy a másik mit tett volna hasonló helyzetben? Hagyta volna elvérezni, vagy harcba szállt volna érte? Egyáltalán, az emberek, elfek, törpök mindig is ilyenek voltak? Tán csak a sötételfeknek nem sajátja ez a végtelen nagy önfeláldozás? Vagy talán csak neki magának? Hibásnak kellene éreznie magát, amiért többet számít a saját sértetlensége, mint egy alig ismert nőé?
Megrázza a fejét Annalyn felé. Lehajtja fejét, hogy elrejtse kétségbeesett arckifejezését, a fehér tincsek egy részét pille könnyedséggel simítja a füle mögé. Lassan lecsúszik a székről, és egész testében összerezzen, ahogy könnyű anyagú cipőjét máris átitatja a padlón folyó vér. Annalyn vére. Olyan, mint mindenki másé: vörös, sötét, édeskés illatú, buján fűszeres. Kedve lenne belemártani ujját, és megízlelni - mégsem teszi. Fél, a nő vére még a külsejénél, démoni csábító kisugárzásánál is jobban megrészegítené - mintha nem lenne így is eléggé összezavarodva!*
- Én... sajnálom *nyögi aztán egy óvatos pillantást vetve a nőre (hogy újfent alig bírja tőle elszakítani a tekintetét), és lép egyet előre. A vér beleissza magát finom cipőjébe. Érzi a talpán. Bizsergeti a bőrét. Kénytelen lehunyni szemeit, beleszédül a... mibe is?* Sajnálom, mennem kell *vág át a fogadón vörös lábnyomokat hagyva, hangjának lágy búgása akár egy elveszett szarvasé. Még egy pillanatra visszafordul az ajtóból, vörös íriszei szinte eltűnnek, ahogy pupillája izgatottan tágul gömbölyűre: mintha nem tudná ott hagyni a nőt.
Nem tudja, de muszáj. Egyszerűen nem maradhat. Hiszen ez az egész... egyáltalán nem vall rá!*
- Sajnálom *suttogja hangtalanul, de hiába lép ki az ajtón, a nő képe már túl mélyen, túl izzón égett elméjébe: maga is tudja, hogy nem csak hazáig fogja kísérteni.*