*Az ártatlan kérdésére Caram gúnyosan válaszol. Talán még gúnyosabban, mint szokta.*
- Ha jónak számít az, hogy egy senki vagyok, és nem kellek a világon senkinek, beleértve ebbe persze a családomat is, és már a saját testem is utál, és lázad ellenem, akkor azt hiszem, igen, minden rendben van. *Dhunamella hirtelen elkomorul e szavak hallatán, és kissé szomorkásan hajtja le fejét, átgondolva mindazt, mit is mondott neki az előbb a nő.*
- Figyelj! Ha a 'mindenki utál' dologba én, és Mordach is beletartozunk, akkor nem értem miért. Tegnap már tisztáztuk a dolgokat... *Mondja a sötételfnek, majd elfordítja arcát. Csak egyre tud gondolni: mennyire hasonlóak is Carammal, vagyis inkább csak a sok szenvedés, amin mindketten átmentek. A nagy külömbség csak az, hogy Dhunamella most már boldogabb, hiszen vele van Mordach. De Caramnak nincs senkije, és emiatt egy kis bűntudat szorul a sötételfnő szívébe.
A második kérdésére Caram nem kért enni, amin Dhuanemlla nem is nagyon csodálkozott, hisz fajtársa eléggé émelygett -legalábbis ő így látta- mikor lejött a lépcsőn.
A mosoly, amely vicsorra sikerült, a vele szemben ülő nőben egy kicsi félreértést végez.*
- Most velem van valami bajod? *Kérdezi a nő. Társa sötéten válaszol.*
-Nem, dehogy. Csak az a férfi... aki az előbb itt járt... valahogy nem tetszett a képe... Bocsáss meg, hogy rádvicsorogtam, nem állt szándékomban. *Mondja, nehogy újabb félreértések essenek.
Hirtelen felpattan az sztal mellől, és a pult felé siet.*
- Mordach Hardres néven van kivéve egy szoba. Adja ide azt a másik kulcsot, amely a szobát nyitja. *Mondja ellentmondást nem tűrő hangon. A kocsmáros zavartan válaszol.*
- De Hölgyem! Nem adhatok ki... *Dhunamella pillantása szinte ölő, így a fogadós sem tiltakozik, csak gyorsan előhalássza a többi kulcs közül a kért szobáét, és gyorsan a nő kezébe nyomja. Az megköszönés nélkül, fordul el tőle, és visszasiet az asztalukhoz, miközben a kulcsot a zsebébe süllyeszti.*
- Nincs kedved színvi egy kis friss levegőt? *Kérdezi a nőtől, mert már nagyon szeretne szabadulni, a fogadó kínzó tömegétől.
Ha Caram igennel válaszol, gyorsan felkapja köpenyét, és csukjáját az arcába süllyeszti. Ha viszont a válasz 'nem' csendben visszaül az asztalhoz, és a szépen mintázott, kötött csipketerítőt -amit egyébként nagyon giccsesnek talált- az ujja közé veszi, és csavargatja unalmában.*