//Laktanya//
//Denjaart keresve//
//Uthrin, Nyíl//
//Zárás//
*Nem szól közbe, öreges ráncokkal szeme sarkában csupán mosolyogva hallgatja a válaszok sokaságát, s a meglehetősen, legalábbis az ő szemszögéből igényesnek tartott szerény reflektálást. Persze nem hajol közelebb, nem roskad a gnóm mellé, sőt, nem is térdel oda. Hogy kölöknek tatja, csak egy dolog, valójában ezzel nem lekicsinyelni akarja, még, ha olybá tetszőnek tűnik is.*
- Úgy, hát Utrhin... *Gondolkodik el, miközben félreteszi a fegyvert a közelből, az egyébként hegyes végű pika felé félszegen tekintgető gnóm miatt.* Pedig mily jól hangozna... Utrhin lovag! Úgy ám! *Látszólag szomorúan csóválja meg fejét.*
- De eszem ágában sincs erőltetni, ez bizony hivatás a javából, ahogyan gyermeknek sem tartalak, csupán... *legyint kedélyesen* ez a szava járásom. *Vonja meg a vállát egy pillanatra, aztán kedvesen mosolyogva tekint lefelé. Láthatóan örül a társaságnak, olyan, mint, aki már ezer és ezer éve nem beszélt normálisan senkivel, vagy csak ilyen jó a beszélőkéje, mert az is egy lehetséges opció.*
- Örülök, hogy hasonlóan vélekedünk a mesékről, kis barátom. *Tárja szét kezét, s támasztja le a pikát.* Így nem kell mérni, bizony, ne aggódj, bár megvallom, szimpatikus fickónak talállak, még lehet csaltam volna is egy kicsit. *kacsint a gnómra hunyorogva* De legalább nem kell félbetörnöm ezt a nemes fegyvert. *Harsogva nevet fel, még kezét is csípőre vágja.*
- A laktanya csak ott van beljebb az ajtón túl, jó helyre érkeztél, s ha nem csal az emlékezetem, Denjaar kapitány éppenséggel bent is van, szerintem nyugodtan megkeresheted. *Ha teheti meglapogatja a gnóm vállát.* Aztán csak óvatosan mire vállalkozol, ha nem is a katonaság, hát más szakma sem egyszerű minálunk. *Látja el jó tanácsokkal, majd félreáll a terebélyes kapuból.*
- Menj csak bátran, aztán ki tudja? Hátha egyszer még mesélhetek is neked, egy izzasztó munkanap után, jó kis sült felett, meg egy kupa habzóbor mellett. *Nevet fel göcögősen, majd ismét megragadva a pikát visszaáll posztjára, ajkán azzal az igazi jóízű, merengő mosollyal, mint, aki épp egy számára kedves, humoros emlékét idézi fel. Furcsa mód, Utrhin előtt, szinte abban a pillanatban, hogy a katona posztjára áll, néhány utcagyerek szalad át, eltakarva az aprónép elől a kilátást. Ahogy aztán Uthrhin esetleg felnéz, a faerezetes, vasalt pántos kapu előtt strázsáló katonának bizony nyoma vész, mintha sohasem lett volna. Füst sem marad utána, csak egy halk, dörmögő kuncogás és egy felcsendülő mondat:*
- Mondjon bárki bármit, mindig tartsd magad főszereplőnek, kis barátom... éld át a cselekményt, aztán meséld el másnak is. A mese akkor lesz igazi, ha a szívedbe zárod és megéled. *A dörmögő kuncogás aztán elhalkul, majd végleg elviszi a szél. A katona sehol. Csupán egyvalami tűnhet fel a gnómnak. A kapu előtt, a porban árválkodó fából faragott kis alak, mi érdekes módon, egy, az ajkán halvány mosollyal strázsáló, pikát kezében tartó katonát ábrázol, mellvértjén egy tollas nyílvesszővel. Talán a kisember előtt átszaladó utcagyerekek hagyhatták el, zsebükből hullt a földre. Mindenesetre a cselekmény folytonosságának, ez akadályát nem képezi.*