//3B//
//Sura//
*Hősünk egyrészt arra ébred, hogy már nem alszik. Másrészt arra, hogy fáj. Hátban, derékban, nyakban, és úgy kívül-belül, mindenhol. Percekig a szemét se tudja kinyitni, mert retteg attól, amit láthat. Ki tudja, talán meghalt, vagy ami majdnem olyan rossz: megöregedett. Elvégre a vénségek regélnek végig-hosszig arról, hogy itt hasogat, pont ott nem merev, amaz meg alig hajlik, és Halax röpke helyzetelemzés útján rájön, tökéletesen produkálja az összes tünetet. Kegyetlen a világ…
De gyáva népnek nincs hazája!
Lamansék éke ezzel az örökbecsű bölcsességgel felvértezve (előzékenyen figyelmen kívül hagyva, hogy mivel orvul kiakolbólították saját szobájából, lényegében hontalan), halált megvető bátorsággal nyitja ki szemét.
A művelet eredménye első körben újabb szintre emeli kínjait, ahogy felfogja környezetét, ám ezután pont emiatt tölti el mérhetetlen megkönnyebbülés. Szó sincs itt halálról vagy vénülésről! Csak sikerült a lépcsőn elaludni! Márpedig ilyet csak és kizárólag az erejük teljében lévő, kimagaslóan zseniális férfiak csinálnak, ez tudott.
Megvidámodva a gondolatmenettől lát neki, hogy a feltápászkodás nemes műveletébe fogjon, ami pár sziszegő, nyögő, káromkodó és elhaló szózat után sikerül is. Hiába, no! Ahogy egyik múlt homályába veszett cimborája mondta volt: aki éjjel reggel, az reggel is reggel.
Mondjuk hősünknek per pillanat arról sincs még csak tippje se, hogy milyen napszak van, a dátumról meg végképp. Ez az apróság eddig se zavarta, és nem is most fogja elkezdeni fúrni amúgy is érdekes hangokat produkáló oldalát.
Inkább nekiáll, hogy a túléléshez nélkülözhetetlen alapanyagok levadászásához lásson, mielőtt egyik legnagyobb félelme utoléri. A lépcső túl bonyolultnak tűnik az aljáról szemlélve, a Dög környékén lévő készletek túl sok buktatót rejtenek magukban, szóval rövid hezitálás után úgy dönt, a boltban tárolt vastartalék lesz a megoldás.
Nyújtózkodva, tagjait ropogtatva, végig a fal bizonyosságot nyújtó szilárdságára támaszkodva indul hát a megváltás felé, miközben nem győzi átkozni az Égieket, hogy ilyen kihívások elé állítják kedvenc kiválasztottjukat.
Épp az ajtó felé nyúlna, mikor fülét megüti a „Hahó”. Régóta csiszolt paranoid tévképzetei azonnal működésbe lépnek, és a pillanat tört része alatt ellenőrzi repertoárját: bökők megvannak, és a tapasztalat azt súgja, hogy szaga megint olyan, amiben egy nagyobb számszeríj lövedéke is elakad. Tökéletes! Induljon hát a tánc!
Nagy svunggal löki be a derék nyílászárót, elfelejtve jelenleg nem épp kicsattanó formáját. Ennek folyományaként a dicstelen padlófogástól csak az gátolja meg, hogy még idejében markol rá az ajtóra, harcra kész bevonulását bizarr tántorgássá alakítva.
Midőn hősünk visszanyeri kétes egyensúlyát, egyből végigpásztázza az üzletet, ám mivel közvetlen veszélyt nem érzékel, kicsit megnyugszik. Aztán eszébe ötlik, hogy a látszat csal! Mindig csal, ráadásul jobban, mint Halax a kockákkal, röviden: itt még bármi is lehet.
Gyanakodva szemléli hát a hahózó nőt, miközben a pult irányába araszol, véreres szeme ide-oda cikázik, míg nem kevés híján felfordul a gyomra. Ezt megelőzendő támaszkodik rá a pultra, hogy kicsit összeszedje magát. Két levegővétel között reagál a másiknak.*
- Hahó. Mi kéne?