//Lorew//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Ha őszinte akar lenni, sok mindent kinézne belőle, még akár a mágust is. Az ócska ruha, a bozontos szakáll és a hosszú haj olyan "varázslós" megjelenést kölcsönöz neki, ahogy általában ki szoktak nézni. Ettől függetlenül, ha megkérdeznék, minek gondolja, a listán ott lenne a vándor, aki járja a világot; a szerzetes, aki egész nap a könyveket bújja; a mester, aki írni és olvasni tanít. Ránézésre műveltnek tűnik, de amint kinyitja a száját, Idyában megmozdul valami, ami azt üzeni, csapja le, mert nem bírja az értetlenkedést. Mondjuk van egy olyan érzése, minél több vére folyik, annál jobban megértik egymást.
Világoszöld italt keres, mintha azt említette volna a szerzetes, viszont azt nem talál, csak sötétzöldet. Remélhetőleg az is jó lesz. Megitatja vele, és figyeli a hatást. A mellkasán a bőr visszasimul a helyére, és csak középen, ahol felmetszette a penge, marad egy halvány heg. Az orra is teljesen összeforrt, a szája nagy része ismét a régi. A hátát nem láthatja, de ha a nyúzás nyomait ilyen szépen eltüntette, az ostor csapások teljesen eltűnhettek, a mélyebb, tőrrel vájt sebek után maradhatott csak nyom. Úgy látszik, mégsem olyan gyenge ez az ital, mint gondolta. Vagy ez lenne a gyenge? Ennél csak erősebb van? Azt hitte azok a gyengék, amik a kisebb sebeket, mélyebb karcolásokat képesek meggyógyítani, de hát ő sem lehet mindenben otthon. A mágiához és alkímiához egyáltalán nem ért, azt hagyja azokra, akiknek van ideje tanulni.*
-Nem hittem volna, hogy ilyen hatásos lehet ez a pár korty. *Simogatja meg a mellkasán a halvány, rózsaszínes színű friss bőrt. Tényleg teljesen begyógyult. Csodálatos. Hihetetlen mire képes az alkímia. Amit a tündér hosszú, keserves munkával feltépett és kiszaggatott, azt pár másodperc alatt tönkreteszi egy zöld lötty. Aztán témát vált: a kígyós tőr kell neki. Szemrevaló darab.*
-Lehetetlen? *Kiismerte már eléggé Lorewet, hogy tudja, nem ok nélkül mondja. Nagyon, nagyon szívesen eltenné a fegyvert, de végül nem teszi, csupán a kezében forgatja, gyönyörködik a szépen megmunkált kígyókban.* A saját érdekemben, mi... *Nem tudja, igaza mond-e vagy csak mindenképpen magánál szeretné tudni a fegyvert, de nem is számít. Amit mondott, az már túl sok volt neki. Nem hiszi, hogy hazudna, ahhoz túl komplikált, sokkal egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy átkozott, vagy mérgezett, de nem, ez teljesen más. Mégsem lehet olyan jó, pláne, ha még a kínzójának sem kívánja, hogy átélje, amit a tőr nyújthat neki.* Ha te mondod... *Fájó szívvel, de elhajítja a szoba másik sarkába.* Az én elmémbe ugyan ne turkáljon senki, főleg ne egy nem e világi entitás. *És visszatér a csupasz felsőtesthez, attól legalább tudja, hogy nem kell tartania.*
-Legyen. Az úgyis kényelmes felület nekem is. Az ujjakat hanyagoljuk, azt nem szeretem, egy nyisszantás, és kész. Majd akkor csonkítalak meg, ha már nincs szabad felület a testeden, de amint láttam a bájitalkészletedet, ilyen nem lesz az éjszaka folyamán. *Ha az eddigi sebeket ilyen szépen rendbe tette, a többivel sem lesz nehéz dolga, ennél súlyosabb sebet nem fog ejteni.* A szemeidhez ne nyúljak? *Oh, pedig milyen kellemes a kipukkadó szemgolyó hangja. Közel hajol a férfihoz, teljesen belebújik az arcába, az orruk kis híján összeér. Sötét bogarai ide-oda járnak a barna íriszek között.* legyen, a szemeidet nem bántom. *Hívogató lenne, de a szerzetes is tett már érte egy-két dolgot találkozásuk óta, megérdemel egy kis engedményt. Ültében kicsit lejjebb csúszik, már majdnem a combjain ül, és a tőrjét elővéve szemrevételezi a mellkasát. Mindig nehezére esik kitalálni, mit is csináljon pontosan, de ha már kitalálta, onnantól gördülékenyen mennek a dolgok. A penge hegyét az egyik mellbimbójához nyomja, amíg csak a bőr és az alatta lévő hús és izom engedi, majd amikor már nem tud tovább haladni, lassan megcsavarja, és mint egy fúró, belefúrja magát a testébe.*