//Kirina Vaeneqou//
* Mint feltáruló sötét kripta, úgy nyílik résnyire a nyikorgó kis faajtó, erős, bódító illat egyveleget lehelve az érkező arcába. A kiszálló pára láthatatlan csápként tapintja a szürke, kissé beesett arcot,gyengéden végigsimít a bőrön,s éteri ujjaival hívogatja, csábítja a betérő vendéget. A rezzenéstelen,üres bíborszín tekintet fekete ikerpárjára lel a résen át kiszűrődő félhomályban, ám a sötét szempár rögvest visszahúzódik az árnyakba, s az ajtó kitárul. Átlépve a küszöböt, mintha ismét egy másik létsík tárulna fel a mélységi előtt, egy démoni, hátborzongató sarka e világnak, mely tökéletesen illeszkedik a Szegénynegyed romos házai közé, ám az avatott szem számára mégis végletesen elüt tőlük. Kesernyés, édes illat és halálszag járja végtelen táncát, kacagva szaladó hűvös érzésként bizsergetve Faehrenn érzékeit. Az a bizonyos 9 év, mióta nem szippanthatott e ház dohos, mágiától vibráló levegőjéből; de most újra nagyot sóhajt, körültekintve szívja magába a kondérból felszálló füstöt, meg a régóta vágyott látványt.
Mester, ezt is de rég hallhatta már, s most valóban akként lép e házba, mint aki végre visszaveszi önnön tulajdonát. Mintha lelkéből tépett volna ki egy-egy darabot, megalkotva, formálva, majd magára hagyva a kicsiny házat, mely az évek során gyarapodott, imitt-amott átalakult, de lényegesen nem változott. Egyes bútorok kicserélődtek, mások új helyet kaptak, s a polcokra megannyi idegen növény, elixír került, hátborzongató árnyjátékot játszva a lobogó tűz fényében.
Ám a hely valójában nem az ő teremtménye, ahogyan a csont sovány, kígyóként sziszegő nőstény sem saját vére, holott sokkalta inkább tekintette őt annak, mint két vér szerinti sarját. Mikor ráakadt a vézna testű nőre, még csepp gyermek volt csupán, Faehrenn volt ki felkarolta, óvta, s közben táplálta lelketlen romlottságát.
- Hadd nézzelek, Gyermekem!
* Fagyos ujjak simítják a pergamenszerű bőrt, ahogy a Mester maga felé fordítja a rég nem látott arcot.*
- Megnőttél, s kinyíltál, mint egy virágszál, de a szemeid nem változtak.
* A cserepes ajkakon legördülő szavak elégedetten hangzanak, mint egy büszke apa szavai.Pár lélegzetvételnyi ideig méregeti a nőt, szemügyre véve megváltozott vonásait, a megnyúlt arcot, s a valamelyest kikerekedő, de így is csontvázszerű alakot. Aztán a lila köpenyes alak hátat fordít és az asztalhoz ballag, majd az eddig jobb kezében tartott könyveket egy hangos csattanással ráejti, gyorsan elillanó porfelhőt keltve. Kellemes sóhaj kíséretében veszi birtokba a neki előkészített karosszéket, s tenyereit térdén pihentetve dől a támlának, tekintetét a leányon tartva.*
- Látom egészen jól boldogultál, gondját is viselted a helynek. Ezek szerint folytattad, amit elkezdtünk? Ja és hoztam neked egy kis apróságot.
* Kezét alig megemelve, egy könnyed mozdulattal int az asztalra helyezett könyvek felé. A köteg tetején lévő vaskos iromány borítója erősen hiányos, az ősöreg, néhol penészes lapok a durvább érintéstől sercegve válnak porrá, ám tartalmuk különösen tetszetős lehet a nőstény számára. Oldalait ritkábbnál-ritkább "receptek" díszítik, fekete és vörös tintával rótt ábrákkal az egyes bizarr hozzávalókról, a keverési arányokról és felhasználásukról, hol a használt közös nyelvű szöveggel kiegészítve, hol pedig ismeretlen szimbólumokkal tarkítva.*