*Még sohasem volt ennyire boldog. Egy varázslatos kertben sétál, oldalán Vele. A tavaszi szellő bele-belekap a lány hajába. Együtt nevetnek.*
- Kérlek, énekelj! *mondja, mire a lány elpirul és lesüti a szemét. Rothril gyengéden megérinti az állát, és felemeli, míg tekintetük nem találkozik.* - Kérlek.
*És az elf-lány belekezd a dalba. Hangja lágy, akár a folyó, és vidám, mint a nyári napsugár.*
-Madárka, repülj messzire,
Vidd hírét a tavasznak!
Kelj fel medve, gyorsan gyere,
Örülj velem a napnak!
Táncolj, nevess,
Dalolj, szeress,
Így gyönyörű az élet!
Most meg ne állj,
A dallal szállj,
Hadd szóljon most az ének!
Eljön a tavasz, szerelmem,
És elszállnak a gondok!
Csak legyél mindig mellettem,
Én akkor vagyok boldog.
Táncolj, nevess,
Dalolj, szeress,
Így gyönyörű az élet!
Most meg ne állj,
A dallal szállj,
Hadd szóljon most az ének!
*Hirtelen a dal abbamarad, és a lány zuhanni kezd. Egyre mélyebbre és mélyebbre, bele az árokba. Rothril utánakap, de későn. Az árokra föld hull, a földre levelek. a tavaszt ősszé válik. Ott térdel egyedül a sírhant mellett.*
-Ez itt az én helyem. *szólal meg mögötte egy érdes hang. Hátrafordul.*- Ez az én helyem!
*Kinyitja a szemét. Reggel van. Csak álom volt.
Fölötte a hang tulajdonosa, egy rongyos, öreg koldus áll, mankókkal a hóna alatt.*
-Itt én koldulok, keress magadnak másik helyet! *a koldus végigméri a betolakodót, majd kiköp* -Nem ijedek meg a kardodtól, a halál nekem csak megváltás lenne! Ha nem koldulhatok a helyemen, úgyis éhen halok.
-Nem akarlak bántani. *Rothril lassan feltápászkodik. Felszisszen. A seb a combján már nem vérzik, de még mindig pokolian fáj. Tudja, ha nem fertőtleníti a sebet, el is veszítheti a lábát.*
- Nincs valami erős szeszed?
- Erős szeszem!? *mordul fel a koldus* - Örülök, ha hitvány lőrére futja, méghogy szesz! Ha szeszt akarsz a lábadra, menj a Piactérre, vagy kezeltesd magad a templomban. Bár, kétlem, hogy így eljutsz oda.
- Jól látod. Örülök, hogy egyáltalán meg bírok állni.
- Hm. *a koldus megvakarja a tarkóját.* - Úgy nézel ki, mint akinek van aranya. Tudod, nekem igazából nem kell a mankó, csak azért hordom, mert így többet koldulok össze. De pár aranyért cserébe boldogan megválok tőle. Amúgy is nemsokára úgyis ellopnák, és én sem, hogy is mondjam... a legtisztességesebb módon jutottam hozzá.
*Rothril egyből kap az ajánlaton. Miután megegyezett az öreggel, hóna alá veszi a mankókat, és elindul.*
"Szerencsém volt. Most minél előbb el kell jutnom a templomhoz, és lehetőleg egyben." *gondolja, majd rátér a Templomkertbe vezető útra.*